Széllelbélelt Tóbiás

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy kis faluban egy legény, akit mindenki csak Széllelbélelt Tóbiásnak hívott. Tóbiás pont olyan volt, mint a neve. Könnyű léptű, szeleburdi, csapongó: a fellegekben járt. Igencsak megbízhatatlannak bizonyult. Ha pásztornak küldték, a virágoknak danolászott vagy a fák hegyén kergetőzött a madarakkal, a tehenek meg, huss, szerte kószáltak. Ha elküldték a boltba sóért, cukorral tért haza, mert útközben elfelejtette, miért is indult. A nép csak rázta a fejét:

– Ebből a legényből sosem lesz rendes ember, elviszi az első kósza szellő, mint a pelyvát!

A faluban élt egy öreg, bölcs molnár, János mester. Ő működtette a szélmalmot, ami őrölte a gabonát, hogy legyen miből megsütni a mindennapi kenyeret. János mester már öregedett, és fájt a szíve, mert nem volt kire hagynia a malmot. Egy nap magához hívatta a fiút.

– Tóbiás fiam – mondta az öreg. –
Te jól érted a szél természetét. Rád bízom a szélmalmot. De a malom nem játék. Ha nem figyelsz, a kerekek túlgyorsulnak, szikra pattan, és leég a malom. Ha lusta vagy, nem lesz liszt, és éhezik a falu. Vállalod a felelősséget?

Tóbiás megijedt. A „felelősség” szó olyan nehéznek tűnt, mint egy mázsás malomkő. Mégis rábólintott:

– Vállalom, János mester!

Az első hetekben Tóbiás büszkén őrölt. Ám a széllelbélelt természete hamar felülkerekedett. Egy napos, enyhe délutánon, miközben a malom csendesen forgott, Tóbiás meglátott egy pillangót a réten. Elfelejtette a búzát, a molnár figyelmeztetését, és kiszaladt játszani. Hirtelen azonban megváltozott az idő. Komor viharfelhők gyűltek az égen, és félelmetes, pusztító északi szél támadt. Tóbiás először csak kacagta a szelet, hisz világéletében nagyon szeretett a viharral kergetőzni. Aztán észbe kapott, és rohant vissza a malomhoz, de már késő volt: veszettül pörögtek a malomvitorlák. A fa-darabok recsegtek-ropogtak, a súrlódástól szikrák pattogtak. A falu népe rémülten nézte a dühöngő malmot: ha a vitorlákat valaki nem fékezi meg azonnal, a malom kigyullad, és a falu téli gabonakészlete odavész. Senki sem mert a közelébe menni. Tóbiás bezzeg felmászott a malom tetejére. Mivel széllelbélelt volt, nem harcolt a vihar ellen, hanem pontosan érezte a szél minden rezdülését, erejét és irányát. Úgy mozgott a recsegő vitorlák között, mint egy kötéltáncos. Forgatta a lapátokat, hogy lassuljanak. Majd a megfelelő pillanatban berántotta a vészfékező kart. A vitorlák hatalmas csikordulással megálltak. A malom megmenekült. Tóbiás kimerülten mászott le a földre. A falusiak ujjongtak, de ő egyenesen az öreg molnárhoz lépett, és fejet hajtott:

– Sajnálom, János mester. Hibáztam. Elhagytam a helyemet, és majdnem katasztrófát okoztam.

János mester rátette a kezét a legény vállára, és elmosolyodott:

– Hibáztál, Tóbiás. De kijavítottad a hibád. Ráadásul más nem tudott volna felmászni arra a viharos tetőre. A te széllelbélelt könnyedséged mentette meg a malmot. Most már igazi molnár vagy.

Tóbiás ezután is szeretett dalolni, álmodozni és papírsárkányt eregetni. De megtanult valami fontosat. A malom vitorlái pedig még hosszú éveken át biztonságban őrölték a falusiak gabonáját.

Itt a vége, fuss el véle, vigyázzunk a falu kenyerére!

Mesemondó | Horgas Judit