SZISZI-FUSZIK

Csak az számít, hogy ideértünk, gondolta Kisgabi, miközben igyekezett lihegését normál ritmusú légzéssé csillapítani.

Csak az számít, hogy vége van, gondolta Nagygabi, miközben a verejtéket törölgette a homlokáról.

Csak az számít, hogy jól érzik magukat, gondolta Öreggabi, s bár szúrt az oldala és sajgott a lába, mosolyogni próbált.

Napok óta másztak. Olyan régóta, hogy már el is felejtették, milyen nem mászni. Mintha mászóvilágban élnének, ahol egyebet sem lehet tenni, csak mászni és mászni, kapaszkodni, húzódzkodni, erőlködni, kínkeservvel jutni feljebb egy jottányival, könnyes szemmel, összeszorított foggal haladni előre, fától fáig, majd bokortól bokorig, végül kőtől kőig, egyre halkuló madárcsicsergésben, egyre erősödő didergésben, mind közelebb az éghez.

– Egy Ikarosz nevezetű ember egykor szárnyra kapott – mesélte Öreggabi. – De túl közel merészkedett a Naphoz, megolvadt a viasz, amivel a szárnyat összeragasztotta, és lezuhant.

– Ez butaság – jegyezte meg Nagygabi.

– Az ember saját erejéből nem tud repülni – tette hozzá Kisgabi.

– Pláne nem közel a Naphoz – akadályozta meg egy kétségbevonhatatlan és cáfolhatatlan meglátással az esetleges további vita lehetőségét Nagygabi.

Öreggabi elszontyolodott. Nem értik ezek a gyerekek, miről beszél, és még csak azt sem értik, mit nem értenek. Nagygabi látta jól, hogy ilyesmi jár a fejében, ahogyan az már az öregek fejében szokott.

– Régen minden jobb volt – évődött Öreggabival nevetve. Kisgabi felkacagott.

Öreggabi legyintett. Hiszen csak az számít, hogy jól érzik magukat, gondolta, s bár nem akart csillapodni a szúrás az oldalában és a lába is erősen sajgott, mosolyra húzta a száját.

Csak az számít, hogy ideértünk, gondolta Kisgabi, és elégedetten állapította meg, hogy lihegése normál ritmusú légzéssé csillapodott.

Csak az számít, hogy vége van, gondolta Nagygabi, miközben az utolsó verejtékcsöppeket törölgette a homlokáról.

Nézelődtek a hegyről. Körbetekintettek. Mintha lenne eleje és vége a világnak, úgy tűnt. Mintha lenne pereme, széle. Ott, ameddig a szem ellát.

Kis idő múlva elindultak. Lefelé.

Alig tettek pár lépést, azon kapták magukat, hogy megint fölfelé kaptatnak. Mintha mászóvilágban élnének, ahol egyebet sem lehet tenni, csak mászni és mászni, kapaszkodni, húzódzkodni, erőlködni, kínkeservvel jutni feljebb egy jottányival, könnyes szemmel, összeszorított foggal haladni előre, fától fáig, majd bokortól bokorig, végül kőtől kőig, egyre halkuló madárcsicsergésben, egyre erősödő didergésben, mind közelebb az éghez. Miközben sosem jutnak közel. Miközben nem is előre haladnak. Miközben újra kezdődik minden.

– Nem értem – rázta a fejét Nagygabi.

– Hogy lehet ez? – csodálkozott Kisgabi.

– Bármi megtörténhet – kesergett Öreggabi. – Egy Sziszifusz nevű embert arra ítéltek réges-régen, hogy hatalmas követ görgessen föl egy hegyre. Amikor fölért a csúcsra, a kő legurult, és Sziszifusznak újra föl kellett görgetnie. Újra és újra, az idők végezetéig. Mintha végeérhetetlen körforgásban ragadt volna.

– Ez is egy buta mese csak – mondta halkan Kisgabi.

– Senki nem bírta volna – egészítette ki Nagygabi.

Nem, valóban nem, gondolta Öreggabi, bár úgy rémlett, sokadszorra vágnak neki a hegynek, s valahányszor a csúcsra érnek, ahelyett, hogy leereszkedhetnének, újra fölfelé kell küszködniük. Föl és le helyett föl és föl és föl és föl és föl és föl… Újra és újra, az idők végezetéig.

Mesemondó | Horgas Judit