Régi és új – két igazság, egy világ

A hetedikes Gréti nagymamája mindig mondja, hogy régen nem volt ennyi játék, mégis jól elvoltak. Gréti unokatestvére meg folyton új telefont akar, mert a régiben lassú a játék. Mindkettő igaz: régen is elvoltak, meg most is kell, hogy menjen a játék, a világ nem úgy működik, hogy csak régi van, vagy csak új – hanem úgy, hogy az egyikből lesz a másik.

A fa nem naplót akart írni, amikor évgyűrűkkel vastagodott, mégis úgy néz ki, mintha minden évben bejegyzett volna valamit: „Ezen a nyáron sok esőt kaptam”, vagy „Ezen a télen nagyon hideg volt.” A tudósok tényleg olvassák ezeket az üzeneteket: meg tudják mondani, mikor volt szárazság, mikor jött vihar, sőt, azt is, hogy a fa melyik irányból kapta a legtöbb napsütést.

Nemcsak a természetnek vannak rétegei, hanem az embereknek is: a tudomány ezt nemzedékek közti tudásátadásnak hívja. Egy csapat csimpánz például megtanulhatja, hogyan kell diót feltörni kővel, a kölykök figyelik az anyjukat, majd utánzás közben megtanulják a trükköt: ez már kultúra, még ha nem is emberek találták ki. Nálunk, embereknél ez sokkal bonyolultabb: könyvek, iskolák, filmek, internet – mind arra szolgál, hogy a korábbi nemzedékek tapasztalatait átadjuk a következőknek. Az idősebbek továbbadták a tapasztalatukat – hogyan kell veteményt ültetni, mit érdemes enni, hogyan lehet túlélni a telet. A fiatalok pedig behozták az újdonságokat – új szavakat, játékokat, szokásokat. Ez a két erő, a régi és az új, együtt tartja mozgásban az egész közösséget. A fákon is a régi gyűrűk belül vannak, erősek és stabilak, a friss gyűrűk pedig kívül, vékonyak, de nélkülük a fa nem növekedne. Melyik fontosabb, a régi, amelyik tartást ad, vagy az új, amelyik a jövőt hozza? Mindkettő egyszerre.

Mindig tanulunk egymástól? Nem feltétlenül. Néha a fiatalok azt hiszik, ők mindent jobban tudnak, az idősebbek meg biztosak benne, hogy a régi módszerek az igaziak. A valóságban a fejlődés akkor működik jól, ha a két nézőpont találkozik. Ha csak a múlt hibáira emlékeznénk, sosem mernénk újat kipróbálni, ha pedig csak a jövőt hajszolnánk, mindig elkövetnénk ugyanazokat a hibákat. Az igazi erő abból fakad, ha egyszerre nézünk hátra és előre.

Az ókori gyerekek dióval golyóztak, a középkorban fakarddal játszottak, a mai iskolások szülei kisautókkal, a felsősök pedig most Minecrafttal. A tudás is így rakódik: a régi hajósok a csillagokat figyelték, hogy eligazodjanak a tengeren, és ma ugyan műholdak segítenek, de a csillagok ismerete nélkül nem jutottunk volna el a műholdakig. A jövő autóit talán nem kell embernek vezetni, de a kereket valakinek nagyon régen fel kellett találni. A divat is változik: ma a szakadt farmer menő, holnap már furcsán néznek rá. Ám ha elővesszük szüleink régi fényképeit, láthatjuk, hogy ők is hordtak olyasmit, ami újra divatba jött, a generációk tehát nemcsak ellenkeznek egymással, hanem körbe is érnek, mint egy spirál.

A fák gyűrűi, a családi történetek és a tudományos felfedezések ugyanazt üzenik: semmi nem vész el teljesen, az idő csak rétegeket rak egymásra. És ha elég figyelmesek vagyunk, mi is olvashatunk ezekből a rétegekből – és hozzáírhatjuk a sajátunkat.