TRÜKKÖS NÖVÉNYEK

Amikor tavasszal virágoznak a fák, érdemes megállni egy fa alatt, s figyelni – szemmel és füllel –, hogy micsoda nyüzsgés van a lombok között. Méhek – emberlakta környezetben főleg mézgyűjtő háziméhek, de mellettük apróbb vadméhek is – zizegve repülnek egyik virágról a másikra, mindegyikbe belátogatnak egy pillanatra, majd mennek tovább. Gyűjtik a cukortartalmú nektárt és a virágport. Elsődlegesen maguknak gyűjtik, de a házi méh esetében bonyolultabb a helyzet, mert tőlük mi, emberek, cselesen elvesszük a gyűjtésük egy részét. Azt is tudjuk, hogy ez a zümmögő méhjárás a növénynek is jó, mert ez biztosítja, hogy a pollen (vagyis a virágpor) – és a benne lévő hímivarsejt – tényleg eljut egy bibére, vagyis megtörténik a beporzás, majd annak folytatásaként megtermékenyül a virág kellős közepén megbújó petesejt.

Ez így történik minden virágzáskor immár százmillió éve, amióta a növények „feltalálták” a virágot. A virágos növények és az azokat beporzó rovarok közben egyre inkább alkalmazkodtak egymáshoz. Mondhatjuk úgy is, hogy a növényvilágban egyre rafináltabb trükkök jelentek meg, amelyek azt a célt szolgálják, hogy még inkább magukhoz „kössenek” egyes rovarokat, vagyis még biztosabbá tegyék a beporzást.

Például egyes növények virágszerkezete úgy alakult, hogy a nektár már nem egyszerűen a szirmok tövében van, hanem az úgynevezett sarkantyúban. A sarkantyú kis kinövés a virág alján: vékony, a végén zárt cső. Ebben tárolja a virág a cukros nektárt. Ha a rovar hozzá akar férni, jó mélyen be kell bújnia a virágba, és olyan hosszú szívókával kell rendelkeznie, hogy elérjen a sarkantyúig, sőt annak az aljáig. Ez azért lehetséges, mert az adott virág és rovar úgy alakult évmilliók alatt, hogy egyre jobban megfeleltek egymásnak – és persze a saját céljuknak is. A növény szempontjából előnyös, hogy a rovar – a nektár érdekében – szorgalmasan látogatja és így sikeresen a bibére keni a virágport. Ugyanakkor a rovart meg az segíti, hogy a „sarkantyús” nehezítés miatt csökken a nektárért versengő rovarok száma, hiszen amelyik rovarnak nem alkalmas a szipókája, az ezt a növényt nem
is látogatja.

A sarkantyú-történetnek vannak szélsőséges esetei is. Darwin, a híres angol természettudós a 19. század közepén a virágok és beporzóik közti kapcsolatot (is) vizsgálta. Egyszer mutattak neki egy Madagaszkáron gyűjtött orchideavirágot, amelynek meghökkentően hosszú – 30-40 cm-es – volt a sarkantyúja. Darwin kapásból azt mondta, kezdjenek a szigeten nyomozni, mert kell lennie ott olyan szender-lepkének, amelyiknek éppen ilyen hosszú a szívókája. (A lepkék szívókáját pödörnyelvnek nevezzük, mert amikor nem táplálkoznak, felpödörve, föltekerve tartják azt.) Darwin biztos volt a dolgában. Minthogy az élőlények évmilliók alatti fokozatos fejlődésének törvényszerűségeivel foglalkozott, tudta: olyan nincs, hogy egy növény fölöslegesen növesszen hosszú nyúlványt. Kell léteznie egy beporzó rovarnak, amelynek ugyanolyan hosszú a szipókája, amely ezért szorgalmasan látogatja a virágot az „eldugott” nektárért, s egyúttal elvégzi a beporzás feladatát is. Később – bár csak évtizedek múlva – meg is találták Madagaszkáron ezt a szenderlepkét.

A virág és a beporzó rovar egymáshoz igazodó fejlődésének nevezetes példái a – szintén az orchideák közé tartozó – bangók is. Van olyan bangó, amelyiknek a virágja a megtévesztésig emlékeztet egy bizonyos rovar nőstényére, olyannyira, hogy annak a rovarnak a hímje azért száll rá a virágra, mert párzani készül az odaképzelt nősténnyel. De mire felismeri, hogy csalás az egész, már rátapadt a virágpor, és viszi tovább. (Az orchideafélék virágpora ragacsos csomókból áll.) Némelyik bangó még a nőstény rovar jellegzetes illatanyagát is előállítja, s így még hatékonyabb a cseles vonzása.

A bangók trükkje alapelvében különbözik a sarkantyús virágokétól, mert ott a rovar a megporzásért cserébe nektárt és virágport kap, a bangók azonban csak becsapják, nem nyújtanak semmit.

Nevezetes virág-rovar összetartozás alakult ki évmilliók alatt a mezei zsálya és a poszméhek között. A zsálya úgynevezett ajakos virág, ami azt jelenti, hogy van egy alsó ajka, amire a rovar le tud szállni, s van egy ívesen a fölé hajló felső ajka. Ez a felső ajak két hosszú, íves porzószálat rejt végükön (virágporral teli) portokokkal. Ha jön a poszméh és benyomul a fejével a virág közepébe, elkerülhetetlenül megnyom egy kis pedált, amely elfordítja a porzószálakat, azok felülről rácsapódnak a poszméh hátára, és rászórják a virágport.

A zsályavirág porzószál-játékát mesterségesen is kiválthatjuk. Ha mezei zsálya friss virágjának torkába betolunk egy nagyon vékony, de elég kemény pálcikát (például száraz növényi szárat), mi is megnyomhatjuk azt a bizonyos pedált, akár többször is egymás után, s megfigyelhetjük a porzószálak lehajlását.

Az egyik legfurfangosabb növényi trükköt a beporzás biztosítása érdekében a közönséges farkasalma virága alkalmazza. Sárga, szaxofonra emlékeztető virágjában a sziromlevelek csővé nőttek össze, bár a végük kilapul. Ha apró legyecskék leszállnak erre a kiszélesedésre, vonzza őket valami illat, ami a csőből jön. El is indulnak arrafelé, s a csőben haladnak a virág alsó, gömb alakú része felé. A cső belső felülete tele van szőrszálakkal, amelyek mind lefelé, a gömb felé mutatnak, így gyakorlatilag egyirányúsítják a legyecskék haladását. Visszafelé nem is tudnának menni, mert minden szőrszál szemben állna velük. De nem is akarnak kifelé menni, hiszen vonzza őket az illat. És megérkeznek a gömböcskébe; ott van a virág bibéje és a porzói. A porzók még éretlenek, még nem nyíltak ki a pollent tartalmazó portokok.

A legyecskék esznek, isznak: virágport és nektárt. Némelyik megpróbál ugyan kimenni, de nem tud, mert a vele szembe meredező szőrszálak ezt lehetetlenné teszik. Tehát még nyüzsögnek egy kicsit a gömbben, s amint a hátukon lévő – az előző farkasalma virágból származó – virágport rákenik a bibére (vagyis elvégzik a beporzást), varázsütésre megváltozik a helyzet. A portokok megnyílnak, rászórják a virágport a legyecskék hátára; a virág hosszú csövében lévő szőrszálak pedig elfonnyadnak. Így szabaddá válik az út kifelé; a legyecskék kimennek – hátukon a virágporral – és keresnek egy újabb virágot.

A virágos növények és a rovarok sok millió éves együttes fejlődése az élővilág fantasztikus sikertörténete.