VARÁZSLAT

Az újonnan megnyílt erdei varázsbolt előtt már kora reggel hosszú sor kígyózott. Mindenféle népek érkeztek: volt ott tündér és troll, manó és óriás, varázsló és varázserőre vágyó, egyszóval számos különös szerzet. Valahol a sor közepén várakozott Gúzlói Bendegúz is, az apró termetű, ám annál súlyosabb terhet cipelő fiú. Bendegúz az erdőből száműzött boszorkány egyetlen gyermeke volt, és mivel apjáról sem ő, sem az erdő többi lakója nem tudott, már születése pillanatában szárnyra kapott a szóbeszéd, hogy Bendegúz valójában varázslat, rossz hírű anyja átokszüleménye. Nem ember, igazából még boszorkányfi sem, pusztán kimondott és testet öltött szó.

A sorban előtte és utána állók – egy varangy és egy herceg –, mintha a Bendegúz felé áradó általános rosszindulat láthatatlan érintésétől rettegnének, jókora távolságra húzódtak a fiútól. Bendegúz, miközben persze fájt neki a többiek viselkedése, igyekezett gondolatait más tájékra terelni. Őszinte izgalommal leste, miféle mágikus tárgyakkal távoznak a boltból a már sorra került vásárlók. Volt, aki varázspálcát lengetett büszkén, volt, aki bugyborékoló fiolát rejtett zekéje alá, mások repülni kész seprűt szorítottak hónuk alá vagy gyógyító füveket gyömöszöltek faládikókba. Aztán hirtelen elfogyott előtte a sor, és Bendegúz belépett a boltba.

Odabent poros polcok és molylepte függönyök között várta a bolt tulajdonosa, Csencs Ragony. Csencs úr tekintélyes pocakja különös ellentmondásban állt vézna vállával, nyakán ellenben fazéknyi fej terebélyesedett, mélyen ülő, de állandóan figyelő szempárral. Ó, morogta Csencs úr, mihelyst meglátta a boltjába lépő Bendegúzt, hát itt vagy. A fiú elsőre nemigen tudta mire vélni e nem várt fogadtatást, de mikor látta, hogy a boltos int neki, közelebb lépett. A boltos végigmérte Bendegúzt, de olyan szakértelemmel, mintha a súlyát próbálná megbecsülni. Akkor, kérdezte kissé zavartan a fiú, vehetek valamilyen varázstárgyat én is? Csencs úr egy ideig töprengett, aztán – felelet helyett – visszakérdezett. Tudod, honnan szereztem ezt a sok pukkadó, pattogó, röpködő, villogó, sistergő holmit? Bendegúz a fejét rázta. Csencs úr nem titkolt büszkeséggel lépdelt körbe boltjában, döngő léptei nyomán egymáshoz koccanva rázkódtak a polcokon fénylő üvegek. Csereberével, mondta Csencs úr, és mikor látta, hogy a fiú értetlenül mered rá, hozzátette: a titok csak annyi, hogy a varázstárgy tulajdonosát olyan pillanatban kell megtalálni, amikor kellőképpen kiszolgáltatott, és néhány petákért cserébe bármit odaad. Érted már?, kacsintott ravaszul Bendegúzra, az meg félszegen bólintott. Úgy hírlik, folytatta Csencs úr, hogy anyád a száműzetése reggelén minden varázserejét neked adományozta. Úgy hírlik, lépett egyet a fiú felé a boltos, úgy hírlik, te magad vagy a varázslat. Bendegúz nem tudott mit mondani, hátrálni kezdett a kijárat felé. Csencs úr azonban elmosolyodott, és mosolya most nem volt sem ravasz, sem rossz szándékú. Leült egy rozzant székbe, onnan mondta: nem vagyok valami derék ember, fiam, de ha ilyen csodát látok, mint amilyen te vagy, azt még én is meg tudom becsülni. Nincs neked szükséged innen semmilyen kacatra, felejtsd el ezt a sok bóvlit. Hanem, állt most fel nehézkesen a székből, van számodra valamim, mindennél nagyobb erejű holmi. Azzal gyűrött papírdarabot nyomott Bendegúz tenyerébe, majd üstökét megsimogatva kitessékelte a fiút a boltból.

Bendegúz csak odakint, a vakító fényben olvasta el a papírlapra írt rövidke szöveget, és arcán felragyogott a boldogság. Szerinted mi állt rajta?

Mesemondó | Horgas Judit