Az irigy Alma király

Volt egyszer egy mesebeli kis királyság az Ural hegység lábánál, Magória. Özvegy királyát Tihamérnek hívták, de a nép csak Alma királyként emlegette, mert az alma volt a mindene. Egyszem lányának is az Alma nevet adta.

Tihamér király irigyen őrizte almáit, csakis ő és lánya ehettek a gyümölcsből. A hercegnőnek is az alma lett a kedvence, így elmondhatjuk, hogy nem esett messze az alma a fájától. Az egész országban mindössze egyetlen jonatánalmafa nőtt, a király kertjében, és azt éjjel-nappal fegyveresek őrizték, amikor ért a gyümölcs.

Az országba vezető három út határállomásain minden látogatót megmotoztak, csomagjaikat feltúrták, nehogy alma vagy almamag kerüljön Magóriába. A magóriaiak már nem is emlékeztek az alma ízére, így a népnek nem hiányzott, körtét, barackot, cseresznyét, szilvát ettek boldogan. Az almafa azonban ott díszelgett az ország címerében, az őrök és palotaszolgák pedig pletykáltak róla.

Egy nap hegymászó érkezett az országba. Ádám, az egyik szomszédos királyság ifjú örököse kikerülte a határállomásokat. Nem tudott a magóriai almatilalomról, hátizsákját az indulás előtt almákkal töltötte meg.
A hegyekből leereszkedve egy patakhoz ért. A patakban fiatal lányka, Éva mosott, vidáman dalolászva. A herceg megszólította.

– Szép leány, a hegyen túlról jövök. Ugye, Magória földjén járok?

– Bizony, ez Magória földje, idegen. Mi szél fújt erre?

– A kíváncsiság hajtott. Gondoltam, mielőtt átveszem a jogart atyámtól Helgriában, körülnézek kicsit a világban… Megkínálhatlak egy almával?

– Alma? A mi országunkban az csak a királynak és a hercegnőnek jár! – válaszolta ijedten Éva.

– Hát akkor kóstold meg a tiltott gyümölcsöt! – mondta a herceg, majd zsebkésével lekanyarintott egy darabot az almából.

– Tényleg nagyon finom, már értem, miért titkolja előlünk az uralkodónk!

– Ez nem igazság! – csattant fel Ádám. – Vedd ezt a hátizsáknyi almát és kóstoltasd meg a néppel.

Éva így is tett, Ádám meg elkísérte a falvakba, és mindenütt szólt a néphez:

– Helgria hercege vagyok. Nagy igazság-talanság, hogy nem termeszthetitek ezt a finom gyümölcsöt. Évától tudom, hogy körtefáitok vannak. Nemsokára visszatérek kertészeimmel, és almaágakat oltunk
a körtefáitokba.

A királyfi és Éva út közben sokat beszélgettek egymás országáról, egyre inkább megismerték egymást. Aztán ahogy jött, Ádám a hegyen át távozott. Ám pár nap múlva hivatalos úton, hatlovas hintóval érkezett három kertészével. A hintó mögötti doboz telis-tele volt oltványokkal. A határőrök nem merték átkutatni a hercegi hintót, bár talán akkor sem ismerték volna fel az almaágakat, ha mégis megteszik.

Ádám kertészei hetvenhét körtefát oltottak be. Nyár végére roskadoztak a körtefák almaágai a gyümölcsöktől. Termett Golden, Gála, Starking, Jonagold, Ambrózia és Idared. Helgria örököse ekkor újra visszatért Magóriába. Évával szedtek egy nagy kosár almát és felvitték a palotába.

– Felséges Tihamér király! Egy életem, egy halálom, bevallom, ezek az almák a te királyságodban termettek. Én oltattam be hetvenhét körtefát országszerte, mert úgy gondolom, igazságtalanság, hogy a néped nem ehet almát.

Tihamér először éktelen haragra gerjedt, de a vörös, cirmos, zöld és sárga gyümölcsök láttán elszállt a mérge. Egymás után harapott az almákba.

– Egyik finomabb, mint a másik! – ordította tele szájjal. – Gyere, Alma, kóstold meg te is!

A király, miután jóllakott, így szólt:

– Ádám herceg, az édes gyümölcsöktől elpárolgott az irigységem. Ezennel megparancsolom, hogy népem ültessen almafákat, ahány almafajta csak létezik a világon, annyifélét. Neked pedig felajánlom lányom kezét.

– Felséges király, ez igen nagy megtiszteltetés számomra, de az én szívem már foglalt, elrabolta szépséges alattvalód, Éva. Őt viszem haza országomba, ha elfogad párjául – válaszolta Ádám, és kezét nyújtotta
a lánynak.

mesemondó | Horgas Judit