Víz volt, veszedelmes

A Természet kétarcú, mint a régi rómaiak jövőbe és múltba tekintő Janus istene. Egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Táplál és éltet. Földje, levegője, tüze és vize nélkül nem lenne élet bolygónkon. Ám ártani is tud. Katasztrófái újra és újra arra intenek, hogy ne bízzuk el magunkat: nem uralkodhatunk korlátlanul erői felett. Mai híradásokban éppúgy találkozunk hatalmas árvizekkel és az aszály pusztításával, mint az óidők írott emlékeiben, mítoszaiban.

Az özönvízről és Noé bárkájáról szóló bibliai történetet mindnyájan ismerjük, ám Mezopotámiában, Indiában, az ógörögöknél, sőt, Kínában is maradtak fenn hasonló históriák. Legtöbbjük szerint a vízözön az emberiség bűnei miatt pusztította el a világot, és csak az igazak kis csoportja menekülhetett meg, hogy ne vesszen ki az élet a földről.

Azonosságaik közös eredetre utalnak: egy történelem előtti nagy katasztrófára. Egyes elméletek szerint a Fekete-tenger medencéjét az utolsó jégkorszak után túl gyorsan árasztotta el az olvadéktól felduzzadt Földközi-tenger; a kutatók elpusztult települések nyomaira bukkantak a tengerfenéken.

Az aszály és a nyomában járó éhínség szintén megjelenik a földművelő, halászó népek mítoszaiban. A Bibliában József (akit eladnak irigy testvérei és Egyiptomba kerül) megfejti a fáraó álmát: a hét hízott tehén a bő termés éveit, a hét sovány a rájuk következő aszályos esztendőket jelenti. József tanácsára magtárak építésével, és a termés egy részének tartalékolásával készülnek fel az ínség idejére.

Szólásainkban ma is élnek ezek a történetek. Özönvíz előttinek nevezzük az idejét múltnak, elavultnak tekintett eszméket, szokásokat. Utánam az özönvíz, citáljuk a szállóigét felelőtlen emberek jellemzésére, akik nem törődnek tetteik következményeivel. Sovány, mint a hét szűk esztendő, mondjuk a zörgő csontú jószágra vagy a lapos pénztárcára.

Áradás és száradás, árvíz és aszály váltják egymást szélsőséges időjárású alföldjeinken. Csapadékos időkben folyóink kilépnek medrükből, fenyegetve településeinket. Emlékezzünk a Duna tavalyi árhullámára. Csapadék híján azonban elapadhatnak vizeink, mint három éve a Dráva Drávaszabolcsnál: át lehetett gázolni rajta.

Sekély tavaink, vízfolyásaink időnként pocsolyává zsugorodnak. Kiszáradt a tóbul mind a sár, mind a víz; / A szegín barom is csak a pásztorra níz – panaszolja a hortobágyi népdal esőért fohászkodva.

Hazánk és Közép-Európa legnyugatibb és legnagyobb szikes (sós vizű) tava, a Fertő, amelyen Ausztriával osztozunk, állandóan változtatja nagyságát. Területe átlagosan
300 km², de tudjuk, hogy a 14. században csaknem kiszáradt, a következőben viszont
úgy megnőtt, hogy falvakat mosott el. Ezután többször visszahúzódott, majd a 18. század végére túllépte az 500 km²-t, elöntött többezer holdat, és öt falut elnyelt. Néhány évtized múltán újra kiszáradás fenyegette, de aztán növekedni kezdett, ám a 19. század közepére ismét összezsugorodott, 1866 nyarára teljesen eltűnt. Medrét felszántották, kukoricát termeltek benne, majorságok, csűrök épültek a közepén. Pár esztendő után viszont eleredt az eső, és a tó újraéledt.

Az osztrákokkal közös természetvédelem eredményeként a Fertő-táj 2001 óta a Világörökség része lett élővilágával: láprétjein csodaszép orchideákkal, vizében a ritka lápi póccal. A kipusztulás szélén állt nagy kócsagokból mára vagy 800 pár fészkel a tó körüli nádrengetegben.

Hazánk – bár nagy részén gyakori a szárazság – folyóvizekben bővelkedik, és ha a környező hegységekben korán indul a hóolvadás, hatalmas áradásokra számíthatunk. Különösen, ha a zajló jég torlaszokat építve visszaduzzasztja a levonuló árhullámot. Ez történt 1838 márciusában, amikor a jeges dunai ár elöntötte Pest-Buda pesti oldalát. Civilek és katonák mentették csónakokon a bajba jutottakat, mert 3 000 ház összedőlt. Ezeknek ropogása… rémítő sikoltás, sírás, ordítás borzasztó képét mutatta az enyészetnek, írta báró Wesselényi Miklós, az árvízi hajós, aki hősiesen segített a mentésben.

Négy évtized múltán, 1879 márciusában a Tisza tarolta le Szegedet. Ép ház alig maradt – mintegy 5500 összedőlt, 60 000 ember vesztette el otthonát –, csupán három utca emelkedett ki szigetként a tengerré vált területből. Óriási hazai és nemzetközi összefogással azonban modern nagyvárossá épült újjá. Körgyűrűivel és sugárútjaival, palotáival, tereivel szebb lett, mint volt.

Veszedelmes árvizeket okozhatnak a Medárd napi esőzések is. Városomat, Makót 1821-ben július elején, aratáskor sodorta veszélybe a Maros. Erdély hegyei közül kiérve lelassult, kanyarogva a városon is átfolyt, és számtalan érrel hálózta be a környező síkságot. Ezek általában gyorsan elvezették árvizeit. A makói gazdák azonban egyre több eret temettek be, hogy termőföldet nyerjenek. A kanyarokat levágták, elgátolták, töltéseket emeltek egy-egy nagyobb áradás után. Régi szóhasználattal elásták a Marost, akaratlanul is akadályozva a víz gyors visszahúzódását.

Az 1821-es makói árvíz históriáját két korabeli forrásból ismerjük. Mindkettő szemtanú írása: egyik egy lelkészé, a másik egy parasztgazdáé. Szirbik Miklós református prédikátor várostörténetében felsorolja a Maros tagadhatatlan hasznait. Ivóvizet ád… Bővölködött hajdan hallal is… malmokat hajt… szolgál hajózásra is… Ezen szállíttatik le a só Erdélyből, és épületre való fenyő-, és kemény tűzifák… Gabonakereskedés végett járnak hajók Szegedről, még Bácskából is. Majd a károkat veszi számba, amikor a víz nem a folyó, hanem az elgátolt erek felől zúdult Makóra, elszakítva a töltéseket. Elborította a Várost, ledüjtött 746 udvaron lévő házakat, elpusztított 58 ezer út szöllőket, a só Pajták-ban elolvadt több mint 10 000 mázsa só.

Gilitze István írástudó parasztember versbe szedte a történteket Makó várossának víz által való pusztulásáról, és saját költségére kinyomatta. Példányai aztán szétszóródtak, elvesztek a történelem viharaiban. Csupán egyetlenegy maradt írmagnak, hogy megszó-lítson két évszázad messzeségéből: Valaki rá tekint ezen Írásomra / Forditsa szemeit Makó várossára / Édes hazám Makó de gyászba borultál! / Számtalan károkat víz miatt vallottál…