VOLT EGYSZER EGY ÖREG KIRÁLY

aki nem lakott egyedül, mert valamelyik szerda este bekopogott hozzá a Hideg, és köszönés nélkül belé költözött. Élezte a körmét a király kérgesre fagyott szomorúságán. Te az enyém, én a tied, sziszegte, miközben sorra törte össze a nevetésbefőtteket a szívkamrában. Én a tied, te az enyém, fel is fallak, úgy szeretlek, suttogta, és suttogása megfagyasztotta a levegőt, jégvirágokat sóhajtott magából egész nap a király. Pár hétig így volt ez, vacogott a reggel, lúdbőrzött a délután, megdermedt az este, mint jégcsapban az idő. Szél fújta, fagyasztotta a királyt kívül is, belül is. Aztán hirtelen csend lett. Akkor az öreg gondolt egyet, s útra kelt, hogy meglátogassa azt a Hideget a mellkasában. Ment hét nap, hét éjszaka, szánkóval, trolival, repülővel, ment gyalogosan a szembeszélben, mígnem odaért a mellkasában dobogó mirelitszívhez, s nézte, dobog-e még. Dobogott, ölelte a Hideg, átölelte a szívet, mint egy kispárnát, és azon aludt édesen. Jól van, simogatta meg az öreg király, kedves vagy, ahogy alszol a szívemen. Adok neked másik nevet, és itt maradhatsz! Közel hajolt, és akkor a Hideg fülébe belesúgta az új nevét.