Jel vagy csapda

Két aprócska, paprikaformán csúcsos sapka imbolygott az erdei úton: az egyik zöld, mint a mentalevél, a másik cseresznyepiros. A sapkák alatt délceg manófiak küszködtek a mély hóban, és bár manómértékkel mérve kifejezetten sudárak voltak, legalább egy hüvelykkel magasabbak, mint bárki más a falujukban, csak a zöld és piros fejfedőjük látszódott ki a keréknyomból.

– Szerencsénk, hogy a ófalui molnár éppen most járt erre a szekerével – hümmögött Gáspár, a piros sapkás. – Ebben az irdatlan hósivatagban az utat is alig látni. Sosem jutnánk el a kastélyhoz.

– Talán jobb, ha nem jutunk el. Talán jobb lett volna, ha el se indulunk – aggodalmaskodott Noel,
a zöld sapkás.

– Nem tetszik nekem ez az egész. Nézd csak, milyen jégcsapok lógnak a bokrokról: tűélesek, és úgy meredeznek, mint a lángnyelvek! Még sosem láttam ilyet.

– Nekem sem tetszik, éppen azért indultunk útnak. Valakinek tenni kell valamit. Napról napra hidegebb lesz.

– Azt én is érzem – fújdogálta a kezét Noel, de a kilehelt párától zúzmarás lett a körme. – Szedjük a lábunkat, Gazsi, mielőtt megfagyunk!

A két manó nekiiramodott, és sebes léptekkel közeledtek az erdő közepén álló lakatlan kastélyhoz. A környékbeli népek kastélynak hívták a rozoga kalyibát, mert éppen olyan ódon szélkakas nyikorgott a tetején, mint amit régi mesekönyvekben látni. Az egyik fala bedőlt, a másikat befonta a borostyán, a harmadikat elhordták a faluszéli fogadó építéséhez, a negyediket meg már rég elfeledték. Még a denevérek is messzire kerülték, jóravaló madárpár sem rakott ott fészket, olyan ingatag volt az építmény.

Csakhogy a romhalmaz éppen arrafelé húzódott meg az erdőben, ahonnan napok óta rejtélyes füst szivárgott az ég felé. És minél nagyobbra nőtt a füstfelhő, annál hidegebb lett az idő. Talán nem is füst az, találgatták a manók, inkább valami gonosz varázslat. Addig-addig tanakodtak, míg a két legvitézebb manólegény vállalkozott, hogy utánajár, miféle szörnyeteg vette be magát a romok közé.

Már messziről megpillantották a szélkakast, csakhogy most nem nyikorgott barátságosan, nem nézdegélt az arra járó szellő után hol jobbra, hol balra fordulva: jégbe fagyva meredt rájuk. Gáspár összehúzott szemmel méregette, és intett Noelnek: odanézz, mi történt az öreg kakassal! Lassan, szemüket a vasmadárra szegezve lépkedett a két manófi.

(A folytatás a téli számban olvasható)