A TÜNDÉR LAKÁSA

A Szénás-völgyön innen, a Füves-dombon túl élt egy kedves kis tündér, Kiribiri. Diólevél és reggeli harmat volt a tápláléka, de még a diólevelet sem ette meg, csak megdörzsölte vele a homlokát, annyi elég is volt hetekig. Talán ez tette, hogy olyan volt a szeme színe, mint a diópácé, bár ezt csak sejteni lehetett róla, tudni nem, hiszen a tündérek leginkább láthatatlanok, legalábbis sokunk számára.

Kiribiri mindig tavasszal bukkant föl. Hogy megérzi-e a javuló időt, és ezért jön elő rejtekéből, vagy ő maga hozza el a tavaszt, erről megoszlott az ott lakók véleménye.

– Nem jöhet tavasz előtt – vélte a róka –, hiszen akkor nem lenne tápláléka.

– Márpedig még tart a tél, amikor felbukkan – vitatkozott a holló. Aztán a vita más irányt vett (hogy ugyanis kié volt egykor egy bizonyos sajt), de abban egyetértettek, hogy Kiribiri ősszel elvonul titkos rejtekébe, ott vár.

Pedig éppen ebben tévedtek. A tündérnek nem volt rejteke. Lombok alatt pihent meg, fűbe kuporodott, rossz időben vakondjáratban vagy egy fa odvában húzta meg magát, de tartós maradása sehol sem volt. Ha valaha levelet írt volna neki valaki, a postásnak ugyancsak gondot okoz. Mit a postás!, már a levélíró sem tudná, milyen címet írjon a borítékra.

A tündérnek nem hiányzott ugyan, hogy levelet kapjon, de abba bizony már beleszomorodott, hogy amióta ott él a Füves-domb környékén, nincs állandó szállása. Pedig mindennel és mindenkivel folyamatosan jót tett. Amerre megfordult, megtisztult a levegő, szebben énekeltek a madarak, zöldebbé váltak a bokrok, a veszekedő felek kibékültek. De a jót könnyű megszokni, és sem a madaraknak, sem a bokroknak, sem a pörös feleknek nem jutott eszébe, hogy ez a csöpp jótevő vajon hol is lakik.

A csöpp jótevő most éppen pityergett, mert úgy érezte, belefáradt, hogy nincs saját otthona. Ült a fűben, szipogott, hullott a könnye.

Arra jött Szőrmokány, az erdei manó. A helyiek véleménye megoszlott, hogy honnan kaphatta a nevét. Egyesek szerint az arcáról, mások állították, hogy az alakjáról, de a kérdést sosem sikerült megnyugtatóan tisztázni, annál is kevésbé, mert a kérdés nem volt különösebben nyugtalanító. Szőrmokány mindig ott bukkant föl, ahol bánat termett. Ne gondoljuk, hogy különlegesen érzékeny volt. Nem, hanem a bánat eregetett mindenféle zöldesszürke fonalakat, finomabbakat, mint a pókháló, és ezek érték el minduntalan a manót. Ha pedig nem akarta, hogy a bánatfonadék teljesen beszője, akkor bizony föl kellett gombolyítania, így rendszerint eljutott ahhoz, aki éppen elszenvedte a bánatot. És ha már ott volt, igyekezett persze segíteni, és ez rendszerint sikerült is.

Most tehát Kiribiri felé közeledett, és elámult (mert a manók látják a tündéreket), hogy egy ilyen gyönyörű valaki miért ilyen bánatos, miért folyik a könnye abból a csodálatos, diópácszín szeméből.

– Hát te miért itatod az egereket? – kérdezte.

A tündérnek bosszúsan megrándult a szája, mert butának tartotta a szólást, hiszen az egerek szomját a könnyek nem oltják. De azért válaszolt, és elmondta, hogy szeretne végre igazi otthont.

(A folytatás a nyári számban olvasható)