A HARAPÓS MŰANYAGSZÉK ÉS A TÖBBIEK

Volt egyszer egy piros műanyagszék. Más volt, mint a többi, ugyanis, ha beleült valaki, a szék azonnal megharapta. Nem meglepő, hogy tulajdonosa hamar megszabadult tőle, mindenütt csak hányódott, végül a szeméttelepen kötött ki.

Hanem ez a szék öntudatos bútor volt, és nem törődött bele, hogy az emberek egyszerűen kidobják. Elhatározta hát, hogy megszökik a szeméttelepről. El is indult.

– Hát te meg hová mész? – hallott egy baljós, surrogó hangot a háta mögött.

A szék remegő lábakkal fordult meg. Fekete biciklit pillantott meg a szemétdomb tövében. Úgy sejtette, a bicikli valami őrféle lehet, akinek az a dolga, hogy a rendre vigyázzon, és nyilván nem engedheti, hogy egy ilyen szép, piros műanyagszék csak úgy elcsatangoljon a szeméttelepről. Összeszedte minden bátorságát, és így szólt:

– Még fiatal vagyok. Szinte új, vagy legalábbis alig használt. Nem hagyom élve eltemetni magamat itt a szemétben. Úgyhogy ne is tartóztass, dolgom van a világban.

– Veled mehetek? – kérdezte a bicikli izgatottan, és lámpái csillogtak az örömtől.

– Persze – válaszolta a szék megkönnyebbülve.

– De, izé, az a helyzet, hogy csak hátrafelé tudok gurulni.

– Engem cseppet sem zavar – mondta a szék, és indult volna, de akkor megint megszólalt valaki.

– Én is veletek mehetek?

– Te meg ki vagy?

Valami előmászott a szemét alól.

– Pénztárca vagyok. Lyukas pénztárca.

– Hát, ha velünk akarsz jönni, akkor gyere – mondta a piros műanyagszék, aztán gondolt egyetés elkiáltotta magát. – Figyelem, figyelem! Aki velünk akar jönni, most lépjen elő!

Itt is, ott is mocorgás támadt. Mindenféle tárgyak jelentkeztek, hogy ők is szívesen csatlakoznának. Végül összesen hetvenheten indultak útnak. Átmásztak a szeméttelep kerítésén, és elindultak a város felé.

Különös menetoszlop volt: elől ment a piros műanyagszék, mögötte gurult hátrafelé a bicikli, utánuk baktatott a lyukas pénztárca, aztán egy trombita lépdelt, felhőtlenül tülkölve az egyetlen dalt, amit tudott, méghozzá hamisan, őt követte a barátságos, de félelmetes plüssmackó, akinek a bélése volt kívül, mert valamiért kifordítva jött le a gyártósorról, és így tovább, mind a hetvenheten.

Alkonyodott már, és félúton lehettek, amikor megláttak egy autót az út szélén. Az autó így szólt hozzájuk.

– Sziasztok, nekem kifogyott az üzemanyagom. Nincs köztetek véletlenül egy benzinkanna?

– De van – szólalt meg a tömegben egy hang, és csakugyan elő is lépett a benzinkanna.

– Jaj, de jó – mondta az autó –, kérlek, tankolj meg!

– Az a helyzet, hogy benzinallergiám van, ezért csak vizet tűrök meg a gyomromban, minden más azonnal kijön belőlem.

– Jaj, de kár – mondta az autó, de aztán látva, hogy a benzinkannának ez nem esett jól, gyorsan szépített. – Úgy értem, hogy sajnos, a víz nem segít rajtam, de sebaj, majdcsak visszajön a gazdám és hoz üzemanyagot. Tudjátok, ő üzletember, csak nem túl ügyes. Most is elfelejtett időben tankolni. Vagy az is lehet, hogy megint nincs pénze. Annyira unalmas itt egyedül!

– Hamarosan besötétedik – állapította meg a szék. – Ha gondolod, ma itt éjszakázhatunk melletted.

Így is lett. Elalvás előtt még sokáig beszélgettek ott az út szélén, az autó és a hetvenhét szökevény, aztán elnyomta őket az álom.

Reggel arra ébredtek, hogy egy öltönyös, napszemüveges ember lép az autóhoz. A férfi felnyitotta a benzinsapkát és egy flakon üzemanyagot öntött bele. Messziről gyalogolhatott, mert amikor kész volt, fáradtan leült a piros műanyagszékbe. Hatalmas ordítás rázta meg a tájat. Az üzletember a hátsóját tapogatta.

– Hát te meg miféle szerzet vagy?

– Én vagyok a harapós műanyagszék.

Az üzletember csak most nézett végig az autója mellett heverő szeméttelep-szökevényeken.

– És ti kik vagytok?

Erre mind a hetvenheten szép sorjában bemutatkoztak: a lyukas pénztárca, a hátrafelé guruló bicikli, a domború merőkanál, a néma kereplő, a végtelenített hosszabbítókábel, a krumplizabáló burgonyahámozó, a mindent összeforrasztó olló, a meggymagozó, ami messzire lőtte, amit beletettek és a többiek.

Az üzletember hümmögve hallgatta őket, és amikor az utolsó is bemutatkozott, így szólt.

– Ennyi selejtes kacatot még életemben nem láttam. Ti is mind épp olyan haszontalanok vagytok, mint én, a sikertelen üzletember. De együtt talán többre megyünk. Már van is egy ötletem. Tartsatok velem!

Így történt, hogy mind a hetvenheten beszálltak az üzletember autójába, és néhány nappal később megnyílt a Meghökkentő Vidámpark, aminek gyorsan híre ment, és hamarosan már messzi földről is érkeztek a meglepődni vágyó látogatók.

Mesemondó | Horgas Judit