CSÖN-CSÖN GYŰRŰ

Kati néni az ablak mellett ült, és már régóta nem nézett semmit. Vagyis persze nézett, nézte a pocsolyákat a betonon, a szélben himbálódzó faágakat, az ázott galambot a háztetőn, egy vizes nejlonzacskót a bokor alatt, sőt, még az ablakban tükröződő arcát is nézte, a ráncokat, a puha, száraz bőrt és a kitartó, hosszú időt, ami ott szorgoskodott a barázdák között. De úgy nézte, mintha nem nézné. Talán már olyan régóta nézte, annyira hozzászokott a nézéshez, hogy észre sem vette. Talán már nem fért több új az emlékei közé, annyira tele volt a sok régivel. Összekeveredtek benne a színek, a galambok, az esőcseppek, az üveg csikorgása, a szélfútta faágak, az elhagyott nejlonzacskók. Már csak befelé nézett.

Órák teltek el így. Az eső csak esett, olyan sűrű zivatar, mint régen, amikor Kati néni még Katika volt, és az iskolaudvaron álló, hatalmas tölgyfa alatt ült körben az osztálytársaival. Akkor sem nézett, mert nem szabadott nézni. Csukott szemmel kellett ülni. Kitartott tenyérrel. És várni, hogy az osztó rátegye kezét az övére.

Csön-csön gyűrű, arany gyűrű.
Nálam, nálad ezüst gyűrű.
Itt csörög, itt pörög, itt add ki!

Ezt énekelték és tilos volt leskelődni. Csak egy gyerek nézhetett, akinek ki kellett találni, hogy az osztó kinek a tenyerébe rejti a gyűrűt.

Akkor épp Laci volt az osztó.

– Nekem add, nekem! – unszolta titkos gondolataival a fiút, és várta, mikor ér őhozzá, mikor fogja meg krétaporos kezével a tenyerét, hajtja össze ujjait, és pottyantja titokban a gyűrűt oda, ahol aztán égetni fogja, talán napokon, éveken keresztül. Csön-csön gyűrű… Nálad? Nálam!!! Ott volt a tenyerében, és Laci mintha órákig fogta volna a kezét, nem akarta elengedni. Kívül is meleg volt, belül is meleg volt, és hát, na… Az arca is forró lett, úgyhogy a figyelő egyből kiszúrta, annyira elpirult Katika a boldogságtól. Ki tudja az ilyet eltitkolni? Meg hát minek is titkolnánk az örömünket?

Kati néni nézte az esőverte ablaküveget. És miközben lassan behajlította bütykös ujjait, érezte, hogy a feje búbjára csöppen egy hatalmas csepp. És még egy. És még egy. Lassan felnézett, és a plafonon át, mintha a hatalmas tölgyfa ágai között nézné, látta a Napot, ahogy párnás ujjaival marokra zárja egy felhő. Ott sugárzik a Nap a felhő markában, és közben zuhog az eső, a többiek már beszaladtak az iskolaépületbe, csak ő áll kint szorosan marokra zárt kézzel, vizes ruhájával mit sem törődve, és énekli, hogy Csön-csön gyűrű, arany gyűrű. Nálam, nálad ezüst gyűrű…

Hosszú időbe telt, amíg sikerült, de nem adta fel. A bal kezén hordta már tizenöt éve, azóta, hogy Károly bácsi, akivel negyven évig élt együtt, meghalt. Akkor tette át a jobb gyűrűs ujjáról a balra. Ez a szokás, ha valaki özvegy lesz. Csak akkor vette le, amikor begipszelték a kezét, mert az idősek otthonában elcsúszott a nedves járólapon. Megszokott baleset ez ilyen helyen. Ebcsont beforr. Vénasszonycsont lassabban. Miután a gipszet levették, előkereste a gyűrűt. Úgy érezte, utoljára húzza az ujjára, eltemetni is a gyűrűvel együtt fogják. De most mégis lehúzta. Sokáig tartott a bedagadt ízületeken átpréselni, de sikerült. Kati néni a társalgó felé totyogott.

– Ica, Klári, Anna néni! – kiáltotta izgatottan. De Ica bóbiskolt, Klári rejtvényt fejtett, Anna néni pedig messze nézett. Mit sem törődtek vele. Kati néni azonban addig sürgött, addig forgott, míg ott ültek mind, az összes lakó egy körben, és énekeltek. Hangosan, izgatottan, mint gyerekkorukban. Klári volt a figyelő, ő még szemüveg nélkül is úgy látott, mint egy sas. Mint egy öreg sas.

Csön-csön gyűrű, arany gyűrű, szólt az ének. Hangosan, tisztán. És csak néhányan bóbiskoltak el, amikor be kellett csukni a szemüket. Kati néni, markában a gyűrűvel, körbejárt. Sorra érintette az érdesre barázdált, emlékekkel telt kézfejeket. Rozi néninek adja, mert vele lehet a legtovább csendben ülni délutánonként. Ő tud titkot tartani. Lassan haladt a járókeretek között. Járt tenyérről tenyérre. Érintette a sok ritkán megérintettet. Simogatta a sok ritkán simogatottat. Még három ember Rozi néniig. Mindjárt a tenyerébe ejti…

Ám az a fránya remegés, ami jó pár éve beköltözött a végtagjaiba, nem így gondolta. Már csak ketten voltak Rozi néni előtt, amikor kiesett a markából a gyűrű. Élesen pengett, ugrott kettőt, aztán eltűnt a széklábak között. Csön-csön gyűrű, arany gyűrű, merre gurulsz, ezüst gyűrű? Ott gurult a szekrény alatt, át a küszöbön, át az ajtó alatti résen, át a pocsolyákon, az ázott nejlonzacskón is át, át a kerítésen, háztetőkön, át a város hangzavarán, át az időn, míg meg nem állt egy öreg, korhadt tölgyfa alatt a homokban. Akkor lehajolt érte a kis Katinka esőtől csöpögő hajjal, sugárzó arccal, és a tenyerébe zárta. Arra gondolt, hogy ez így szép és jó. Hogy ezt a szépet és ezt a jót soha nem fogja elfelejteni.

Mesemondó | Horgas Judit