Évgyűrűk a zenében

A zeneszerző megírja a művét. Az előadónak nincs más dolga, mint lejátszani a hangokat. De akkor miért hallgatjuk meg ugyanazt a darabot másik előadóval? Miért készít felvételt belőle számos zenész?

Ha meghallgatsz egy Mozart- [ejtsd: mócárt] szonátát egy mai zongoraművésszel, aztán például Dohnányi Ernővel, a huszadik század első felének kimagasló művészével, mintha nem ugyanazt a zenét hallanád! Dohnányi ingadozóbb tempóban játssza. A mai előadásmódhoz szokott füllel még zavaróan is hathat, de ha emiatt nem kapcsolod ki, egy idő után megszokod azt a stílust. S vajon hogyan játszotta maga Mozart?

Egészen másként, mert nem is olyan zongorája volt, mint Dohnányinak vagy egy mai utódjának. Kisebb méretű, kisebb hangú hangszere, amelyen egy akkord hamarabb elhalt, viszont egy futamot könnyebb volt kipergetni, mint a mai hatalmas koncertzongorán. Ha kísérletezni szeretnél a Mozart-korabeli hangszerrel, egy fortepiano – így hívták a Mozart-kor zongoráját – másolatát kell keresned. A barokk kor (a 17. század és a 18. első fele), valamint a klasszika (a 18. második fele) muzsikáját a zenetörténészek „régi zenének” nevezik. Az 1970-es évektől kutatták és másolták hangszereiket, így megismerhettük azok hangzását. Ezt „korhű előadásmódnak” nevezzük. Ha korhű hangszereken egy kastély zenetermében hallgatunk régi zenét, például Haydn-művet a fertődi Esterházy-kastélyban, az akusztika is korabeli. (Amíg egy autóbusz motorja el nem nyom egy halk hangzást…)

Vannak-e hát évgyűrűk a zenében? Könnyen válaszolhatsz: hogyne! Mozart csöndes fortepianóját száz év múlva, Liszt idejében már egészen más hangszer váltotta. Csakhogy azon mást játszottak! Mozart tanulmányozta, otthon magának játszogatta a születése előtt hat évvel meghalt Bach [ejtsd: bah] műveit, de ha koncertezett, mindenki inkább arra volt kíváncsi, ő maga mit írt. Haláluk után elfelejtették a zeneszerzőket. Bachot halála után 79 évvel játszották először újra nyilvánosan. Vivaldi, akinek A négy évszak című hegedűversenyei ma komolyzenei slágerek, még a 20. század első felében is hiányoztak a pódiumokról. Mivel hangfelvételek nem készülhettek a barokk és a klasszika idején, a múlt századi utókor eleinte sötétben tapogatózott az akkori művek előadói stílusát illetően. A régi zene hangszereinek megismerése és az egykori hangszeres iskolakották tüzetes vizsgálata vezetett oda, hogy mára közelebb kerültünk a valószínű eredeti hangzáshoz. Amikor még nem ismerték például a fortepiano hangzását, és zongorán játszották az arra írott darabokat, hol romantikusan szabadon értelmezték, hol a csembaló kopogó hangját próbálták utánozni, ami nem illett a zongorához.

Liszt Ferenc közönsége szó szerint elalélt virtuozitása hallatán, ma viszont középiskolás zenészeknek is felkészülten kell tolmácsolniuk műveit. Bartók Bélával már készültek lemezfelvételek, róla tudjuk, hogyan képzelte művei előadását. Mégsem másolják a mai zongoristák, hanem saját utat keresnek hangjaihoz.

Így alakulnak a zene évgyűrűi.