Varázskörte

Sokáig nézi azt az egy ágat. Eleinte nem érti, miért éppen az vonzza a tekintetét. A fa régen ledobta már a lombját, ágai csupaszon, göcsörtösen, girbegurbán szúrják át a levegőt, a törzse síkos és sima, a gyökerei biztosan szerteágazóak – végtére is stabilan áll, dacol a széllel. Tavasztól őszig sokkal szebb, színesebb, de valahogy egyszerűbb is: egy lábon álló szabálytalan gömb. Most inkább szétszakított és keményre fagyott pókhálóra emlékeztet, a szabálytalan gömb ágas-bogas kuszasággá változott. Az összevisszaság bármely részletére figyelhetne, mégis azt az egyet bámulja.

Az összetöppedt, megbarnult gyümölcsöt.

Aszalódott, élettelen, kikezdte a penész. Közelebb lépve olyan, akár egy ősöreg múmia arca: millió ránc szabdalja, alig maradt benne nedvesség, elillant belőle minden élet.

Mégis ott csüng az ágon.

A szél sem fújja le.

A szár, amellyel kapaszkodik, barnára töppedt bot csupán, mégis erősen tart.

Nézi, nézegeti. Alig emlékeztet eredeti önmagára. Ez itt nem egy harsogó húsú, lédús körte, ez csak egy aszalvány, egy fonnyadvány, egy satnya sorvadás.

Elfordul, elszakítja tekintetét a tetszhalott fától, a mezítelen ágtól, a gyümölcsmúmiától. Milyen hosszú utat tett meg idáig, sóhajt magában. A királyság sorsa áll vagy bukik rajta. A varázskörte segíthet csak, ezt hajtogatta a főmágus:

– Túl az Óperencián, az Üveghegy túlsó oldalán, egy aprócska házikó aprócska kertjének közepén áll a mágikus körtefa – sorolta. – Mindig virágzik, mindig terem, legyen tél, nyár, ősz vagy tavasz, roskadozik a gyümölcstől!

És ő, a megmentő most itt áll, miután átkelt az Óperencián, megmászta az Üveghegyet, leereszkedett a túloldalán, meglelte az aprócska házat az apócska kerttel, közepén a mágikus körtefa. Csak megmenteni nem fog. Csalódottan lép a fához, s bár nem bízik már semmiben, ezüsttőrével lemetszi a fonnyadt gyümölcsöt, és az iszákjába rejti.

Újra megmássza az Üveghegyet, leereszkedik az innenső oldalán, átkel az Óperenciás-tengeren, átszeli a barbár pusztákat, s végül visszaérkezik a királyságba, amelyet az otthonának mondhat. A király elé vezetik nyomban, s ő előhalássza iszákjából a töppedt körtét, s elmeséli, mit látott, mi fogadta az aprócska házikó aprócska kertjében.

– Hazudsz – jelentette ki a főmágus, amint befejeződött a beszámoló, s a király íziben börtönbe vettette a sikertelen megmentőt.

– Nincs már remény – búsultak az udvaroncok. – A százszemű óriás elemészt bennünket.

S jött is a százszemű óriás, ahogyan ígérte, két nappal később, hüvelyk- és mutatóujja közé készült csippenteni a királyi várat városostul, alattvalóstul, uralkodóstul és udvaroncostul, ám mielőtt elérte a falakat a két hatalmas ujjbegy, sudár fa szökkent szárba a százszemű óriás lába előtt, egyik pillanatról a másikra nőtt az égig, ágaival ragadta meg a behemótot, fölrepítette az ég boltozatja mögé, majd sebesen kezdett összezsugorodni, végezetül fiatal fácskává törpült.

– Pontosan ide dobtam azt a töppedt körtét – jegyezte meg a trónörökös herceg, amikor az egész udvartartással kimentek, hogy megszemléljék, mi is történt valójában, s az új fácska mellett megállapodtak megvitatni az eseményeket.

A sikertelen megmentőt menten szabadon bocsátották, elhalmozták kincsekkel, s kinevezték az újonnan nőtt fácska gondozójává. Ezután háromnapos vigasságot rendeztek, ám én úgy hallottam, hónapokig tartott az a lakoma és vidámság. Meglehet, azóta is tart.

mesemondó | Horgas Judit