Útitárs

Gilice úr még egyszer körberepülte családi kéményüket, aztán vetett egy búcsúpillantást a templomtoronyra, a környező házakra. Remélte, hogy tavaszig minden úgy marad itt, ahogy most van. A családja a falu szélén várta.

– Mindenki kész? – kérdezte Gilice úr. – Hosszú út lesz.

– Készen vagyunk – felelte Gilicené, de közben aggódva leste gyermeküket, Milit. Ez lesz az első útja.

– Estére már Afrikában leszünk? – kérdezte Mili.

– Ugyan – nevetett Gilice úr, ahogy szárnyra kaptak. – De ne aggódj, odaérünk.

– Alig várom!

– Én is – jegyezte meg Gilicené. – Szép itt, jó itt, de Afrika mégis olyan különleges és csodás. Remélem, idén a vízilovak nem csapnak olyan borzasztó zajt a tavaknál.

– De drágám, te is tudod, milyen büszkék a kórusukra. Ez az ő művészetük, a zenéjük.

– Zene? – riadt meg Mili. – Ó, egek, vissza kell mennünk!

– Hova vissza, aranyom? – kérdezte Gilicené.

– Vissza. Elfelejtettem valamit. Otthon hagytam valamit!

– Ugyan mit? – mérgelődött Gilice úr. – Szárnyad megvan, tollad megvan, csőröd megvan. Több nem kell!

– Forduljunk vissza! – könyörgött Mili.

– Még mit nem! Ki kell használnunk a jó időt! Még elkap minket egy vihar, akkor szállhatsz tovább csuromvizesen!

– Apaaaaa!

Gilice úr feladta.

– Várj meg minket – szólt a feleségének –, visszamegyek vele.

A falu határáig repültek vissza. Mili a rétnél leszállva hosszan kutatott a magas fűben. Gilice úr növekvő rémülettel nézte. Hiszen itt nincs semmi! Most tréfál? Vagy valami olyasmit lát, ami nincs? Valami baja van?

– Á, megvan, indulhatunk – kiáltott Mili és rögvest szárnyra kapott.

Gilice úr elhűlve meredt utána.

– Állj csak meg! Mégis, mi volt ez az egész, hm?

Ekkor észrevett a lánya nyakában valamit. Épphogy csak. Egy tücsköt. Egy picike tücsköt, picike hegedűvel. Vígan meredt előre a szembe süvöltő széllel.

– Nem hagyhattam ott – szabadkozott Mili. – Összebarátkoztunk a nyáron, és megígértem neki, hogy velünk jöhet.

– Üdvözlet – köszöntötte Gilice urat a tücsök. – Remélem, nem alkalmatlankodom túlságosan!

– Hát – motyogta zavartan Gilice úr –, sok helyet nem foglal!

– Ugye? – mosolygott a tücsök. – Nagyon hálás vagyok! Nem tudom, mi lett volna velem itt télen. Kissé elhegedültem a nyarat, és nem igazán gyűjtögettem semmit. De most végre külföld, új közönség, koncertek. Csak el ne felejtsek hozni valamit a hangyának.

Mesemondó | Horgas Judit