Feljebb

Ide már bárkit felengednek?!, gondoltam fanyalogva, ahogy körbesandítottam a hemzsegő légben. A korábban békés, átlátható és tágas tér most zsúfolásig megtelt rikoltozó, cserregő, vijjogó, verdeső zajokkal, rövidebb és hosszabb szárnyakkal, fekete, sárga, fehér, zöld, bíbor, barna tollakkal, szorgosan csapkodó és elegánsan vitorlázó madarakkal.
De nem csak madarak jöttek, ó, nem, ez volt az egészben a legfelfoghatatlanabb és legfelháborítóbb! Mert volt, aki utast is hozott magával. Egy jól táplált házilúd nyakába arasznyi, sipkás törpe kapaszkodott, kicsivel odébb matrózforma egér lovagolt büszkén egy fekete sirály hátán, míg egy csapat seregély felhőjéből távolabb fecske röppent elő, hüvelykméretű lánykát hordozva. Na, nem, köszönöm szépen, sziszegtem, ebből én nem kérek! Azzal látványos rosszallással arcomon feljebb emelkedtem a következő légrétegbe. Itt talán jobb a helyzet.

Egy darabig csak siklottam, a nap melege kellemesen simított végig hátamon. Aztán, mintha rémkép mérgezné addig szép álmomat, ormótlan gömb emelkedett mellém, még a Napot is kitakarva, fenyegető árnyékba vonva világomat. Léghajó. Kosarában lelkes emberek kuporogtak, úgy integettek nekem ezek a bárgyún vigyorgó majomfélék, mintha legalábbis együtt repültünk volna ki a fészekből, holott tudtam jól, ezek még állattársaimnál is jobban megvetnek engem. Hogy szakadna rájuk az ég, szitkozódtam, és még feljebb emelkedtem. Itt már ritkásabb és hidegebb volt a levegő, de legalább újra egyedül voltam. A nyugodt magány könnyed keserűségében jólesett megint a suhanás.

De nem tartott sokáig a felhőtlen szárnyalás. Mert váratlanul fülsiketítő robaj tépte szét a csendet, és oly gyorsan, ahogyan a sólyom csap le áldozatára, hatalmas repülőgép tűnt fel a semmiből és közeledett felém rémisztő sebességgel. Épphogy sikerült kitérnem útjából, ám sodrása így is magával rántott, néhány másodpercig csak pörögtem, mintha örvény cibálna. Elég ebből, kiáltottam, mikor végre visszanyertem az irányítást testem felett, elég mindenkiből!

Dühödt szárnycsapásokkal emelkedtem egyre feljebb és feljebb. Még egy kicsit, biztattam magam, mert már fogytán volt az erőm. Már nincsenek messze a csillagok, már nincs messze a Hold sem, ők érteni fogják, miért akarok én is az ő magasukból lepillantani mindenki másra, hogy miért akarok távol lenni a többi állattól, akik örökké csak gyanakvóan méregetnek. Már csak egy kicsi kell, sóhajtottam, miközben elfehéredett a horizont és csak a zuhanás maradt.

Jól van, hallottam valahonnan egészen messziről, vagy talán nagyon is közelről, jól van, szólt egy kedves hang, nem lesz baja ennek a derék keselyűnek, igaz, repülni nem fog egy ideig. A tudatom úgy kúszott a fejembe, mint mikor fiókot tolnak vissza a helyére. Kinyitottam szememet. Pockok, nyulak, egerek, őzek vettek körül. Fel akartam tápászkodni, de egy mosolygó mókus finoman a földön tartott, ő lehetett az erdei és mezei állatok egyik gyógyítója. Pihenned kell, szólt rám halkan, de erélyesen. Nem sokon múlt, hogy elkaptunk. Kóválygón és sajgó szárnyakkal hevertem a hűvös földön, mégsem bosszankodtam. Különös béke áradt szét bennem, jó volt tudni, hogy ha akarnék, se tudnék most elmenekülni vagy elbújni mindenki elől, akiről eddig úgy véltem, gyűlöl engem, pusztán mert keselyűnek születtem. Talán, gondoltam hátamon fekve, s a fák lombjai között az égbolt kék darabkáit szemlélve, talán mindig is arra vártam, hogy valaki visszatartson a magányba meneküléstől, és bebizonyítsa, csakis én gondoltam rosszat a keselyűkről.

Mesemondó | Horgas Judit