Lélekmadár, vasmadár

Vajon torzonborz ősünk az emberré válás küszöbén hol és mikor érezte először az égen elhúzó madárcsapatra felnézve, hogy bár repülhetne velük ő is? Átélhetett-e Samu, vértesszőlősi előemberünk ilyen pillanatot úgy háromszázezer esztendővel ezelőtt? Szavai még nem voltak rá, de talán érezte a szíve táján azt a fájó ürességet, amit az elérhetetlen ég utáni vágyakozás kelt bennünk még ma is, az űrrepülés korában. Hiszen az ember most sem tud csak úgy magától, a technika segítsége nélkül a levegőégbe emelkedve repülni, szabadon, mint a madár. Repült-e vajon álmában vagy talán révületbe (kábulatba) esve emberszabású ősünk, és találkozott-e olyan lényekkel, akikkel utódainak képzelete benépesítette a titokzatos levegőeget?

Legrégibb ősember elődeinknek az égiekkel való viszonyáról nem sokat tudunk. A régészeti leletek (kőeszközök, cserepek, csontok) között alig van erre utaló jel vagy maradvány. A 10–20–30 ezer évvel ezelőtti bálványok sem a felettünk lebegő lég, hanem a talpunk alatt szilárdan álló föld termékenységét, bőségét testesítik meg (mint az Ausztriában talált őskőkori Willendorfi Vénusz, vagy a mi újkőkori Kökénydombi Vénuszunk). A barlangrajzok szépséges állatai szintén a szárazföld szülöttei, nem a levegőégé. Az ég azonban a fényt és meleget árasztó Nappal, a madárrajokkal, a sötétségben világító Holddal és utat mutató csillagokkal elődeink fölé borult a kőkorszakban is. A repülés, az égi utazás ősi vágya ott motoszkált agyukban, amint az ókori nagy birodalmak épített, festett, faragott és írott emlékei is bizonyítják. Ilyenek Stonehenge (ejtsd: sztónhendzs) hatalmas kőkörei, hiszen már a történelem előtti időkben kezdték építeni Dél-Angliában, hogy a Nap égi útjának jelentős állomásait, a napfordulók és más csillagászati események idejét rögzítsék. Egyedülálló lelet Európában a Szegvár-tűzkövesi újkőkori lelőhelyen talált, trónon ülő maszkos férfi ábrázolás. Uralkodói jelvénye miatt kapta a Sarlós isten nevet, ami itt nem földi aratásra, hanem egy ókori görög mítosz előképeként az Ég és Föld elvágására utal.

Az óegyiptomi sírkamrák falfestményein és síkdomborművein az istenek embertesttel, tulajdonságaikat jelképező állatfejjel jelennek meg. A leghatalmasabbak Nappal és koronával ékes madárfejet viselnek: Amon-Ré Napistent és Hóruszt, az Ég urát sólyomfejjel, Mut anyaistennőt karvalyfejjel ábrázolták. Thotnak – a Hold, az írás és írnokok istenének – íbiszfeje van, a holtak lelke pedig emberfejű madárként röppen az ég felé. Az égben lakozó lények megkülönböztető jegye, és az égi-légi utazás fontos jelképe a madártoll és a szárny. A mintegy ötezer esztendős legrégibb szárnyas istenség-ábrázolás mezopotámiai eredetű: egy pecséthengeren a bagolylábú Inanna anyaistennő szárnyas nőalak.

Madártollak ugyan nem maradtak fenn az emberiség őskorából, de az amerikai indiánok (akiknek ősei az utolsó jégkorszak végén vándoroltak át Ázsiából az akkor még átjárást biztosító Bering-szoroson az amerikai kontinensre) tollas fejdíszt viselhettek, akárcsak a sámánisztikus világkép továbbra is Eurázsiában maradó képviselői. A Szibériában és Mongóliában élő népcsoportoknál napjainkban is vannak még a hitük szerint az égiekkel kapcsolatot tartó, rendkívüli képességű gyógyítók, vagyis sámánok.

Egy 17 ezer esztendős sziklafestmény is sejteti Franciaország délnyugati részén a sámánizmus elterjedtségét. A barlang falán található egy madárfejű (vagy madármaszkot viselő) fekvő emberalak is. A mellette heverő madaras pálca hasonlít a szibériai sámánok varázsbotjához.

Írott és tárgyi emlékek sokasága bizonyítja, hogy a honfoglaló magyarok ősvallása a sámánisztikus világképhez hasonló táltoshit volt. Ilyen a tarsolylemezek turulmadara és népmeséink égigérő fája, valamint a rozoga gebéből szárnyas táltoscsikóvá változó paripa. Erről tanúskodnak a régi magyar csillagnevek, köztük Göncöl – a leghíresebb táltos – égi szekere, fölötte az irányt mutató Sarkcsillaggal, de még a lélekmadár is erről üzen az utókornak István király kőszarkofágján. A népszokások, a népi vallásosság, a népköltészet és a babonák tovább őrizték a táltoshit hagyományait.

Nekünk, makóiaknak az utolsó délalföldi táltos, a Teknyőkaparó hozta az üzeneteket. Ez a titokzatos öreg csavargó honfoglaló eleink ősvallásának legutolsó képviselője a múlt század elején. Apám gyerekkorában a hagyomány szerint még itt járkált kopott gúnyában, befont varkoccsal a Makó körüli tanyavilágban. Igaz, személyesen senki sem találkozott vele, mindenki a nagyszüleitől, a komájától vagy a sógorasszonyától hallotta, hogy ha megharagították, akkora vihart támasztott, hogy levegőbe röpítette a hatrongyosi csárda zsúp tetejét vagy fekete bika képében viaskodott ellenfeleivel. Felkéredzkedett a vásárra induló gazdák szekerére is, de út közben eltűnt, és mire azok hazaértek, ő már rég a jó bánáti borocskát iszogatta – otthon. Maradandó nyomot azonban a jövendöléseivel hagyott maga után. Alakja a 19. század első fele óta jelen volt a Dél-Alföld mendemondáiban, megjósolva olyan tragikus eseményeket, mint a várost elöntő 1821-es nagy árvíz, vagy az 1848-49-es szabadságharc bukása. Az aradi vértanúk kivégzését a gyászos gyümölcsöt termő tizenhárom bitófa képében jövendölte meg. Az 1900-as évek eleji fellendülés éveiben, a boldog békeidőkben előre látta a pusztító világháborúkat: … a fakó ló mög szügyig vérbe gázol, mondta, de jelezte a technika eljövendő csodáit is: A gyerökeink vasmadarakat látnak röpülni, oszt ló nélküli, lőcstelen kocsik szaladgálnak majd az utakon. Körbe lösz drótozva a világ…

Ma már drót sem kell hozzá. Láthatatlan világhálón repül a hang, a kép, a szó. Vajon látja-e, hallgatja-e valahol a Teknyőkaparó?