Vilmos, a tűzokádó

Vilmost átok sújtotta: reggelente hosszú karmú, pikkelyes szörnyeteggé változott.
Ha ez nem lett volna elég, a körülötte élők még ennél is különösebb jelenségről számoltak be: minél nagyobb tüzet fújt haragjában, annál jobban kihűlt körülötte a levegő.

Hogy a szörnyeteg álma zavartalan legyen, ablaka alatt a madarak szárnyjelekkel kommunikáltak. A gyerekek lábujjhegyen indultak iskolába, a szüleik pedig egészen az utca végéig tolták az autójukat, és csak azután merték beindítani a motort.

Egy reggel Vilmost hangos berregés ébresztette. Utána csobogás következett. Vilmos bőre először pirosodott, majd pikkelyei nőttek.

– Hogy merészelik? – kiáltotta a plafonnak, és kicsörtetett a folyosóra. Ahogy kaptatott fel a lépcsőn, papucsos lábával mérgesen rácsapott minden lépcsőfokra.

– Elég legyen! – rázta meg az új szomszédok régimódi kopogtatóját. Bentről zene hallatszott, nem felelt senki.

Másnap puffanások és dobbanások társultak az eddigi hangok mellé.

– Abbahagyni! – kiabálta tűzcsóva kíséretében, de azon kívül, hogy a mennyezet egy kicsit megfeketedett, nem történt semmi.

A harmadik éjszakán a gondolatai egy percig sem hagyták aludni. Újra és újra végigjátszotta, hogyan teremti le szomszédjait minden óvatlan mozdulatért.

Hajnalban már a lábtörlőn várakozott csíkos pizsamájában, kezét kopogásra emelve. Amikor felhangzott az első berregés, minden összegyűlt dühét beleadva püfölte az ajtót. Az ajtó kinyílt – Vilmos el is vesztette egy kicsit az egyensúlyát. Fiatal, szemüveges férfi állt előtte mosolyogva:

– Vilmos, ugye? Zente vagyok. Lépjen beljebb – mondta.

Miért mosolyog rám? Nem látja a pikkelyeimet, a szarvaimat? – Vilmos meglepetésében szótlanul követte Zentét. Orrát a legfinomabb kávéillat csapta meg, amit valaha érzett. – Ez volt a berregés! – gondolta. A napfényes lakásban két gyerek ugrált egyik fotelről a másikra.

– Vigyázz, ne érj a padlóhoz, ott láva van! – kiáltott a fiúra a lány.

– Jó, de a szőnyegre lehet lépni, az tűzálló – válaszolta a testvére. A szőnyeg szélén egyensúlyoztak, aztán rávetődtek a kanapéra.

Biztos miattam játszanak ilyet… túllőttem a célon… – szégyellte el magát Vilmos. Egyszeriben visszaváltozott teljesen hétköznapi öregúrrá.

– Ők az ikrek, Borka és Csongor – mutatta be a gyerekeket Zente. A kicsik kórusban köszöntek, majd visszatértek a játékhoz. Vilmos megnyugodott, körülötte kellemesen langyos lett a levegő – talán nem is hallották, ahogy kiabált.

Dalma, az ikrek anyukája hellyel kínálta, és a kezébe nyomott egy bögre friss, gőzölgő kávét. – Sajnálom, hogy felébresztettük. Próbáltuk a lehető legkésőbbre halasztani a készülődést, de hamarosan indulnunk kell – mondta.

Vilmos hiába kutatott a gondolatai között, sehol sem találta a dühös mondatokat, amiket az éjjel összegyűjtött. Csendesen elszürcsölte a kávét Zente, Dalma és az ikrek társaságában, és úgy érezte, már rég nem volt ilyen nyugodt.

Mesemondó | Horgas Judit