A KALÓZ 

Amióta a világ világ, ilyen butaságot még senki nem hallott az Ügyeletes Bölcstől. Még hogy kincsek? Arany, ezüst meg gyémánt? Igazgyöngyök?

Murénia lakói tátott szájjal bámultak az Ügyeletes Bölcs helyén terpeszkedő kalózra, aki még csettintett is, hogy minél gyorsabb munkára biztassa őket.

– Gyerünk, gyerünk! Ide minden kincsetekkel, de gyorsan!

A murénok azonban csak a vállukat vonogatták. Néhány különösen szép, gyöngyházfényű kagylón és édes kókuszdión kívül nem volt kincsük. Az Ügyeletes Bölcs helyét elfoglalóra azonban ősi szokásuk szerint figyelniük kellett. Városuk főterét úgy alakították ki, hogy mindannyian körbe tudják ülni a tüzet. A kör egyik pontjára színes kavicsokkal díszített, háncsból font kisszéket helyeztek. Ez volt az Ügyeletes Bölcs helye, és aki oda ült, annak meghallgatták minden kérését vagy tanácsát. A murénok közül persze senki nem ült túl sokáig a kisszéken: elég kényelmetlen volt (sokkal jobban esett a puha, homokos földre ülni), meg aztán az Ügyeletes Bölcs feladatát mindig az látta el, akinek volt valami jó gondolata – és tudjuk, igazán jó gondolatok mindenkinek csak ritkán jutnak eszébe.

Amikor például Gurámi, a halász az Ügyeletes Bölcs helyére ülve azt javasolta, hogy nemzeti eledelüket, a kókuszfagylaltot cseréljék le az általa feltalált tintahalas fagylaltra, mindenki udvariasan megkóstolta a fekete masszát, barátságosan megveregette Gurámi vállát, majd a legközelebbi pálmafa mögé lépve halkan kiköpte a szúrós ízű trutyit. Még azért sem haragudtak, hogy három napig minden murén fekete szájjal járt-kelt, és Gurámi is belátta, hogy jobban teszik, ha maradnak a kókuszfagyinál.

És amikor Vöröshajú Henrietta a székre kuporodva azt kérte, hogy az esti tűznél ne csak a felnőttek mondhassák el történeteiket, hanem a gyerekeket is hallgassák meg, a murénok beleegyezően bólogattak. Mivel Henrietta alig múlt tizenkét éves, aznap este mindenki felé fordult, hogy meghallgassák a meséjét, de ő a kishúgát tolta előre. Vöröshajú Honória még csak ötéves volt, mégis bátran adta elő történetét, ami így szólt:

– Láttam egy csigát. Kék volt.

A murénok elégedetten hümmögtek, mert már ennyiből is érezhető volt, hogy Honória hamarosan ékes szavú, lánglelkű mesemondóvá válik.

Amikor meg Dánió, a kertész azt tanácsolta, hogy széles háncstálakba fogják fel az esővizet és azzal locsolják a növényeiket, a murénok megéljenezték, és nyomban nekifogtak a tálkészítésnek. Azóta még több virág illatozott a tornácokra akasztott függőkosarakban, amiket az ötletadó Ügyeletes Bölcs tiszteletére dániókerteknek neveztek el.

De olyan még soha nem fordult elő, hogy az Ügyeletes Bölcs helyére ülő parancsokat adott volna a murénoknak.

A kalóz előző nap érkezett Muréniába, egy hordóba kapaszkodva. Hajója hatalmas viharba keveredett és süllyedni kezdett, a menekülő kalózokat szétszórta a szél, és a hatalmas hullámok elsodorták őket egymástól. A murénok megetették, megitatták a hajótöröttet, kényelmes ruhába bújtatták és fertőtlenítették a horzsolásait. Aztán meghívták az esti tűzhöz, és elmagyarázták neki, mi az Ügyeletes Bölcs feladata.

– Szóval, ha valaki arra a kisszékre ül, akkor ő lesz a királyotok? – faggatózott a kalóz.

A murénok nem tudták, mit jelent a király szó.

– A vezetőtök. Aki megmondja, mit kell tennetek – magyarázta türelmetlenül a kalóz.

A murénok hümmögtek és bólogattak, hogy igen, valami olyasmi.

Ekkor történt, amire senki nem számított: a kalóz felpattant, a kisszékre kuporodott és parancsolgatni kezdett:

– Ide minden kincsetekkel! Hordjátok lábaimhoz az aranyat, az ezüstöt! Gurítsátok az igazgyöngyöket, halmozzátok a gyémántot, és ne feledkezzetek meg az elefántcsontról meg az ébenfáról sem!

A murénok tanácstalanul néztek egymásra. Dánió, a kertész nagy szalmakalapot hozott.

– Talán megártott a sok nap, nekem is megfájdul olykor a fejem, ha nem vigyázok.

A kalóz azonban mérgesen félrelökte a kalapot.

Alóza, a cukrász hűtött kókusztejjel kínálta.

– Talán összeragadt a nyelved a szomjúságtól, és rosszul értjük, amit mondasz.

A kalóz mohón felhörpintette a kókusztejet, de továbbra is rosszindulatúan morgott:

– Ne lazsáljatok! Hol vannak az aranyláncok, zafír fülönfüggők, rubintos koronák?

Vöröshajú Henrietta ekkor megelégelte a hálátlan vendég viselkedését. Egy hosszú fűszállal megcsiklandozta a kalóz meztelen talpát, aki ijedten ugrott fel a kisszékről, mert azt hitte, kígyók támadtak rá. Henrietta gyorsan leült az Ügyeletes Bölcs helyére és összevont szemöldökkel méregette az ugrándozó kalózt.

A murénok udvariasan, ám határozottan kis csónakba ültették a kéretlen látogatót. Ellátták étellel, itallal, majd nagyot löktek a csónakon, hogy az áramlat messzire sodorja. Még integettek is.

Mesemondó | Horgas Judit