A szélgyűjtő

A városban sokáig senki nem tudta, hova tűnnek az el nem mondott mondatok.

Pedig tűntek el mondatok rendesen.

A hentes egyszer azt akarta mondani a feleségének, hogy fél a sötétben vezetni, de végül csak annyit mondott:

– Holnap friss marhahús érkezik.

A könyvtárosnő három éve készült megkérdezni a szomszédját, miért sír esténként a fürdőszobában, mégis mindig inkább az időjárásról beszélt.

Bori apja pedig egy februári reggelen majdnem azt mondta:

– Nem baj, ha nem te vagy a legjobb minden tantárgyból.

De végül csak a kiflire mutatott.

– Ezt még megeszed?

Az ilyen mondatok nem maradtak a lakásokban. A szél lassan kisodorta őket az ablakréseken, a háztetők fölé. Ott lebegtek a levegőégben a galambok, a por és a nejlonzacskók között.

Legalábbis Bori szerint.

Bori először tavasszal hallotta meg őket.

A villamosmegállóban állt, amikor valami elsuhant a füle mellett:

„… nem akartam úgy mondani…”

Olyan halk volt, hogy majdnem összetévesztette a széllel.

Este az erkélyen újra hallotta:

„… maradhattál volna még…”

A mondat a szemközti ház felől érkezett, aztán fennakadt a televízióantennán. Bori tisztán látta, ahogy remeg a levegőben, mintha láthatatlan cérna tartaná.

Másnap vitt magával egy befőttesüveget. A nagypapájáé volt régen. Uborkát tartott benne, aztán csavarokat, aztán semmit.

Bori egész délután a háztetőket figyelte.

A szél aznap erősen fújt. Egy piros szalvétát végigkergetett az utcán, és összeveszített két galambot a pékség előtt.

Estefelé Bori újra meghallotta a sustorgást.

„… csak nem akartalak felébreszteni…”

Gyorsan lekapta az üveg tetejét. A mondat belesuhant.

Bori eztán gyűjtötte az el nem mondott mondatokat.

Talált egyet a parkban:

„… pedig vártalak…”

Egyet a piac fölött:

„… neked akartam adni a nagyobbat…”

És egy különösen szomorút a gyógyszertár ereszcsatornájánál:

„… nem kellett volna kidobni…”

Otthon az ágya fölötti polcra rakta az üvegeket. Éjszakánként néha halk zizegés hallatszott belőlük.

Nyár elejére már tizenhárom üvege volt.

Aztán egy este különös dolgot hallott. Az egyik mondat ismerősen szólt:

„… nem baj, ha nem te vagy a legjobb…”

Bori megdermedt. Az üveg belsejében puha páraként kavargott a mondat. Pont olyan hangon szólt, mint az apja.

Másnap vacsoránál az apja a levest kanalazta.

– Mi az? – kérdezte végül, mert Bori folyton őt nézte.

Bori vállat vont.

– Semmi.

Az apja bólintott, aztán letette a kanalat.

– Dehogy semmi… Csak néha nehezen mondom ki a dolgokat.

A konyhában hatalmas lett a csend.

Aznap este Bori kinyitotta az összes üveget az erkélyen. A mondatok lassan kiszálltak belőlük.

Néhány csak a muskátlik fölött lebegett, mások átbuktak a tetők fölött, egy pedig sokáig körözött a Hold előtt.

Bori nézte, amíg el nem tűntek.

Aztán becsukta az üres üvegeket.

De a fedelüket nem csavarta vissza teljesen.

Mesemondó | Horgas Judit