Álom

– Én egy nap biztosan kijutok innen!

Sándor gyakran mondogatta ezt a többieknek. Néhányan a csőrüket tátva hallgatták, de persze, akadt köztük olyan pingvin is, amelyik csak legyintett a szavaira, ugyan már!, álmodozó. És volt, amelyik egyenesen kinevette. Keringett a csúnya, gúnyos nevetés egy darabig a részükre elkerített terület fölött, aztán eltűnt valahol a messzeségben, az állatkert falain is túl.

De ez nem szegte Sanyi kedvét. Éjjel-nappal azon törte a fejét, hogyan szökhetne meg a kifutóból, amiben élt. Hamar rájött, hogy a legegyszerűbb megoldás a repülés.

– Elvégre madár vagyok! – bizonygatta a cáfolhatatlan igazságot anyjának, Florentinának, aki ilyenkor minden alkalommal megsimogatta a fejét.

– Repülni könnyű – biztatta magát napról napra Sándor, és nem adta fel a próbálkozást, az állatkert látogatóinak nagy örömére.

– Még azoknak a csenevész kis verébfiaknak is sikerült! – mérgelődött, amikor egy kísérletezés alkalmával elég csúnyán megütötte a csőrét.

– Mi lehet a baj? – morfondírozott a sziklák alatti árnyékba húzódva. – Hiszen szinte az egész világ repül körülöttem!

És eszébe jutott a lufi, amelyiknek előző nap sikerült kicsusszannia egy nézelődő kisfiú kezéből. A gyerek mérgesen kiabálta a léggömb után, hogy jöjjön vissza hozzá, de annak persze esze ágában sem volt szót fogadni. Csak suhant egyre magasabbra és magasabbra.

Aztán a pitypang bóbitájára gondolt, ami még a verébfiókáknál is csenevészebb, mégis repül.

Aztán meg a bogarakra. Sorban mindre, amelyiket csak ismerte.

– Talán túl nagyra nőttem? – nézegette magát a víztükörben. De akkor elszállt a közvetlen közelében egy szürkegém. Aztán sokkal magasabban egy utasszállító repülőgép is.

– Nem, egész biztosan nincs gond a súlyommal – állapította meg elégedetten Sanyi. – De akkor mégis, mi lehet a probléma?

Nem tudta kitalálni. És amikor meghallotta, ahogy az öreg pingvinek azt mondogatják egymásnak a medence partján, hogy repül az idő, megértette, hogy azonnal megoldást kell találnia, különben az egész életét az állatkertben fogja leélni.

– Elhatároztam – közölte az anyjával ellentmondást nem tűrően –, hogy ezentúl nem leszek Sándor.

– Hát akkor hogyan szólítsalak, kisfiam? – kérdezte türelmesen Florentina.

– Alexandernek. Vagy Alexnak, ha az jobban tetszik, mama! Tudod, volt egyszer egy Alexander, akinek sikerült meghódítania a világot.

– Tényleg? – csodálkozott az anyja.

– Igen – bólintott Sándor, azaz Alex. – Egy kislány mesélte az apukájának, amíg az etetésünkre vártak. Szerintem Alexként én is bármire képes lehetek.

– Ahogy Sándorként is – jelentette ki csendesen Florentina, miközben Sanyi, azaz Alex eltotyogott a medencéhez.

Ott megállt, és ugrott egy tökéletes fejest a vízbe, amit a bámészkodók lelkes tapssal jutalmaztak.

Mesemondó | Horgas Judit