Földet nem ér

Janika béka volt, mégpedig abból a fajtából, amelyik nem tudott rendesen megülni a tavirózsalevélen. Más békák brekegtek, pislogtak, bölcsen dagasztották a torkukat, Janika viszont hatalmasakat ugrált.

Ugrott nádról kőre, kőről partoldalra, partoldalról elhagyott gumicsizmába, onnan vissza a vízbe. Ha valaki megkérdezte, miért, azt mondta:

– Gyakorlok.

– Mire? – kérdezték.

– Arra, hogy egyszer ne essek vissza.

Ezen a tó népe sokat nevetett. A szúnyogok különösen. Könnyű nekik, ők eleve a levegő apró, ideges utasai. A fecskék nem nevettek, de nem is értették. Ők úgy születtek, hogy az eget már belevarrták a szárnyukba.

Janika esténként a legmagasabb zsombékra mászott, és nézte, ahogy mindenféle utazik fölötte. Felhők, tollpihék, nyárfaszöszök, bogarak. Egyszer egy elszabadult zacskó is átvonult a tó felett. Janika tátott szájjal bámulta.

– Ő sem szárnnyal repül – mondta. – Mégis halad.

Másnap nagy ugrást tervezett.

A tó lakói összegyűltek megnézni. A pontyok alulról, a gyíkok oldalról, a gólya felülről, bár ő inkább ebédként tekintett az eseményre. Janika hátrahúzta hosszú lábát, beleremegett a teste, aztán elrugaszkodott.

Magasabbra szállt, mint valaha.

Egy pillanatra látta az egész tavat: a békanyál zöld térképét, a nádas barna fogait, a vízen futó szelet. Aztán zuhant.

Placcs.

A szúnyogok gúnyosan tapsoltak.

Janika kiköpte a vizet.

– Még nem volt elég hosszú a levegő – mondta.

Attól a naptól kezdve figyelte az eget. Nézte, ki hogyan marad fenn.

A por nem döntött semmiről, csak rábízta magát a szellőre. A pihék könnyűek voltak. A madarak tudták, mikor kell nekifeszülni a szélnek, és mikor kell vele menni. A felhők pedig lassan vonultak: egész hegyeket vittek át hangtalanul a világ fölött.

Egy délután vihar készült. A levegő tele lett levelekkel, bogarakkal. Janika a parton ült, amikor a szél felkapott egy kiszáradt tavirózsalevelet. A levél megpördült, leereszkedett, újra felemelkedett.

Nem repült, mégis fennmaradt.

Janika ráugrott.

A levél megbillent. A szél alányúlt. A tó eltávolodott.

Janika nem mert brekegni. A brekegés nehéznek tűnt. A levél vitte a nádas fölött, a gólya fészke mellett, át a poros úton. Látta a kémény füstjét, amely összekoszolta a felhők hasát; a gyermekláncfű szőrös magjait, amelyek kívánságokat cipeltek.

Aztán a szél elfáradt. A levél ereszkedett. Janika végül egy rét közepére pottyant. Sokáig feküdt a fűben. Mikor felült, elmosolyodott. Este visszaugrált a tóhoz. A többiek kérdezték, repült-e.

Janika a csillagokat nézte.

– Nem egészen – mondta. – De volt egy ugrás, amelyik elfelejtett rögtön véget érni.

Mesemondó | Horgas Judit