Az eltévedt csók

A színház akkor este zsúfolásig megtelt nézőkkel. Mindenki a primadonnát kívánta látni, a szeszélyes Málnácskát, akinek a hangja – az a hír járta – szebb, mint a pacsirtáé és a haja aranylóbb, mint a csurgatott méz. Málnácska, mert aznap este ilyen kedvében volt, csodálói legnagyobb örömére kitett magáért a színpadon, és minden cseppjét ki akarta élvezni a zúgó tömeg ünneplésének.

Az előadás végén kiállt hát a pódium közepére, magához szorította az első, kezébe akadó virágcsokrot, és az örömtől kipirult orcával fogadta a vastapsot, az ujjongást meg a feléje repülő rózsaszálakat. Mikor betelt a virágok illatával és a rajongással, búcsúzásképp csókokat dobott a közönségnek. Egy csókja annak a szegény diáknak az arcán ért célba, aki nehezen összekuporgatott pénzét költötte a színházjegyre, de szállt csók a szabómester gallérjára és a tanítónő kalapszalagjára is.

Az egyik csókkal azonban, amelyet Málnácska dobott, különös dolog történt. Egy váratlan légáramlat felkapta, és huss, már ki is repítette a színházterem ajtaján, át a fényes előtéren, egyenest ki a szabadba. „Te jó ég! Mi lesz velem?” – futott át a csókon, miközben szállt, csak szállt a kora nyári estében. A csókok, mint az köztudott, rátarti népség, jelentőségteljesebbnek gondolják magukat, mint amilyenek a valóságban.

Málnácska eltévedt csókjában is a méltatlan bánásmód feletti felháborodás volt a legerősebb, ahogy sodródott a levegőben. Hát talán nem az ő saját jogában áll eldönteni, hova, merre szálljon? Azzal erősen koncentrált, összeszedte minden erejét, és átvette az irányítást. Kikerülte a lámpaoszlopokat és a nemrég ültetett, nyeszlett facsemetéket, éles kanyart vett be a színház utcájának végén. „Hova is menjek, hova is menjek? – töprengett útközben. –
Ki elég méltó hozzám?”

Az egyszerű járókelők szóba sem jöhettek. Megvető pillantást vetett suhanás közben egy pórázon sétáltatott, szurtos kiskutyára, de még a plakátról mosolygó híres operaénekes sem bizonyult a kedvére valónak. Így, nézelődve és fintorogva szállt a csók a levegőben, mígnem a tekintete végre megakadt valakin. A férfialak fényes fekete cilindert viselt, könnyű esésű frakkot, kezében faragott sétapálca, arca szép és kifejezéstelen volt. „Ő lesz az!” – határozta el magát a csók, irányba állt, és meggyorsította a repülését.

Halk, cuppanós hangot adott ki, amikor jó félméternyire a cilinderestől felkenődött az átlátszó, függőleges falra. Nem csoda, hogy nem ismerte fel időben a veszélyt: sosem látott még sem kirakatüveget, sem próbababát.

Azóta ott díszeleg a csók a szabóműhely kirakatán, és megfelelő fényviszonyok között mindenki, aki épp arra járva odapillant a tükröződő felületre, a saját arcán látja viszont a csöpp párafoltot egy leheletnyi rúzsnyommal.

Mesemondó | Horgas Judit