Magánterület

Amikor kicsi voltam, a felnőttek nem beszéltek nekem a „fehérnemű-szabályról”. Ezt az egyszerű szabályt ma már sok óvodában és családban megtanítják a gyerekeknek, mindenfelé a világban. A szabály szerint a testünk a miénk: az én testem az enyém, a te tested a tiéd. A szabály az érintésekre is vonatkozik. Vannak jó, helyénvaló érintések és rossz, nem helyénvaló érintések. Jó érintés lehet, ha a szülő puszit ad a gyerek arcára, vagy ha az ismerős felnőtt megsimogatja a gyerek haját. A szabály neve arra utal, hogy szinte soha nem helyénvaló, ha egy felnőtt olyan részen akarja megérinteni a gyerek testét, amelyet fehérnemű (bugyi vagy alsónadrág) szokott fedni. A testünknek ez a része magánterület, és csak kivételes esetben engedhető meg, hogy egy felnőtt – például orvos vagy ápoló – megérintsen ezen a részén. De ezen túl is: ami a gyereknek nem esik jól, az rossz érintés. Annak idején nekem senki sem tanította ezt a szabályt, és azt sem tudtam, hogy kisgyerekként is mondhatok nemet, ha nem akarom, hogy valaki ölelgessen, puszilgasson, simogasson vagy csiklandozzon. Sokszor alig vártam, hogy vége legyen annak, amit szeretgetésnek mondtak a felnőttek. Arra vágytam, hogy legyen egy páncélom, és ne érezzek semmit.

Amikor nagyobb lettem, láthatatlanná tévő köpenyről álmodoztam. Szerettem volna megvédeni a kisebb testvéreimet is, hogy eltűnhessenek, amikor fenyegetően megzörren a nadrágszíj csatja, amikor tudni lehetett, hogy ismét verés következik, és nincs sarok, ahová elbújhatnának, nincs hová elszaladniuk.

Később már nemcsak a testemet akartam védeni. Egy lakatra vágytam, hogy lezárhassam vele a naplómat. De a lakat feltűnő lett volna, így inkább egy vonalas iskolai füzetbe írtam, amelyet a tanszereim közé rejtettem. És igyekeztem minél csúnyábban, minél olvashatatlanabbul írni, hogy senki ne olvashassa el, amit írok: hogy milyen gondjaim vannak, hogy ki bántott, ki gúnyolt ki otthon vagy az iskolában.

Amikor kamasz lettem, már csak egy időgépet akartam. Hogy ne kelljen végigélnem a gyerekkorból hátra lévő éveket, és előre repülhessek az időben a tizennyolcadik születésnapomig. Felnőtt akartam lenni, hogy gondoskodhassak magamról. Úgy éreztem, nem kapom meg a gondoskodást és figyelmet, amire gyerekként szükségem lenne. Sokszor csalódtam a felnőttekben, ezért már nem bíztam bennük.

Amióta felnőttem, tudom, hogy a bajban lévő gyerekeknek, akiket otthon, az iskolában vagy másutt bánt valaki, vagy nem kapnak elegendő figyelmet és gondoskodást, nem mesebeli varázslatra van szükségük. Egy gyereknek nem védelmező páncélra, láthatatlanná tévő köpönyegre, titkokat őrző lakatra vagy a jövőbe repítő időgépre van szüksége, hanem segítségre: olyan felnőttektől, akikben megbízhat. Arra, hogy legyen a közelében legalább egy felnőtt – családtag, tanár, telefonos segítő vagy más – aki megérti a gondjait, megsejti a titkait, aki felnőttként tudja, hogy mit kell tenni, és meg is tudja védeni.

TELEFONOS LELKI SEGÉLY

Kék Vonal Ifjúsági és Gyerektelefon

116-111

Előtag és körzetszám nélkül, ingyenesen hívható bárhonnan Magyarország területén, éjjel-nappal.A hívó telefonszámláján nem marad nyoma a hívásnak.

„Hívj fel minket, ha jól esne valakivel megosztani, mi jár a fejedben! Meghallgatunk, ha szomorú, magányos vagy! Ha kérdésed van, amit másnak nem szívesen tennél fel, fordulj hozzánk!”