NEHÉZ DÖNTÉS

– Mármost bűnös vagy nem bűnös?

A tisztelt bíró úr a lúdtollát rágta, rágicsálta kínjában. Milyen ítéletet kanyarítson a cirkalmas betűkkel telerótt hivatalos irat aljára? A tárgyalás már több mint fél órája véget ért, a zajból ítélve kezdte türelmét veszíteni az odakint összeverődött tömeg, ám a bíró úrnak sehogy se akaródzott odafirkantani a lapra, hogy „bűnös”. Igaz, az ellenkezőjét sem.

Maradt a lúdtollrágicsálás. Csinos, jó házból való fiatal leányt vádoltak többen. Méregkeveréssel! Sejdítette a bíró úr, hogy a megnevezés pontatlan. Az ügy sehogyan sem stimmelt. De odakint hőzöngött a tömeg, vádlók és védők készek voltak hajba kapni, valamiképp mégiscsak döntenie kell. Megpróbálta összeszedni a gondolatait. Tehát.

Kisebb-nagyobb mérgezések, tetszik vagy sem, előfordulnak mindig és mindenütt. A tehén tilosban legel és fölfúvódik, ez ugyebár mérgezés. Most ítéljük el a füvet, mert a tehén volt ostoba? – füstölgött magában a bíró. Állat is, ember is azért eszik és iszik, hogy jól érezze magát. Ha ennek fordítottja esik meg, és rosszul lesz tőle, azt nevezzük mérgezésnek. Eddig minden világos, gondolta a bíró. Most jön a neheze. Vannak, ugyebár, tetszetős ételek, színpompás finomságok, puha barackok, hersenő almák, ízre-szagra egyaránt jók, kedvet és erőt sugároznak már csak ránézésre is. Vannak aztán nem épp tetszetős, de laktató dolgok, a krumpli meg a csicsóka például, se nem szépek, se nem különösebben zamatosak, de táplálók és munkára serkentők. Egyes növények, mint a bogáncs, már a külsejükkel üzenik: meg se kóstolj. És vannak aztán a csinos külleműek, ám alattomosak, kelletik magukat, hívogatnak, mint az ebszőlő csucsor, de próbálja csak valaki elfogyasztani bármelyiket! Ezekből aztán kotyvaszthatók vegyszerek, gyógyszerek, egyebek – és innentől minden a szándékon múlik. Remek, derült fel a bíró, ezzel is megvolnánk, nézzük a szándékot!

A leányt, akit gyanús üzelmekkel vádoltak, úgy nevezte mindenki: Lukrécia Morzsa. Apró termetű, vidám teremtés volt, rosszat róla senki nem feltételezhetett. Lelkesen járta az erdőt-mezőt, ismerte a lápokat, legelőket, mint a tenyerét. Ezért is terelődhetett rá a gyanú. Méregkeverő! No de ez a mosolygós, kontyos kóconfitty? A vád képviselője, az ügyész márpedig egyre ezt bizonygatta. Olyan a lány, mint az ebszőlő csucsor, megtévesztően szelíd. Mérgezés, ugye, az, érvelt nagy hangon, ha valami egészen más történik evés vagy ivás után, mint amit szeretnénk! Nem jóllakunk, hanem gyomorrontást kapunk, vagy nem a szomj csitul, hanem még szomjasabbak leszünk. De Lukrécia, ez a kis pernahajder – mutatott a leányra – aljas főzeteivel nem átallja keresztülhúzni az emberek szándékait! Mögötte helyeslőn morajlott a vádlók tömege. Mindenféle főzeteket fundál ki, folytatta az ügyész, amelyekből elég pár csepp a boroskupába, és aki iszik belőle, meg sem érzi, nem száll a fejébe az ital! Vagy ott van egy ennél is alávalóbb tinktúra, ami elpárologtatja a dühöt, és az ételbe keverve megbocsátóvá teszi, és jókedvre hangolja a megmérgezettet! Holott, kérem, neki esze ágában sem volt megnyugodni vagy békülgetni! Igenis, dühös akart maradni! Akarata ellenére lett nyájas! Mi ez, ha nem mérgezés?

Ezért volt hát a bíró oly tanácstalan, ezért rágcsálta lúdtollát, amellyel pedig hány és hány ítéletet skribált alá tétovázás nélkül. De ez… Lukrécia szándéka tisztességes volt, ehhez nem fér kétség – csak éppen nem találkozott a többiek szándékával. Ehhez sem fér. Mit mondjon, hogy se Lukréciának ne ártson, se az igazságnak? Mi legyen akkor az ítélet?

Töprengéséből az riasztotta fel, hogy fogai a levegőt harapják. Elfogyott a lúdtoll, csak egy csonk maradt belőle, egy, legfeljebb, ha két szóra elég. És akkor megvilágosodott.

A lúdtoll maradékával odaírta a lap aljára: bűnös – méregleverésben.

Mesemondó | Horgas Judit