TORKUNKON NE AKADJON A MORZSA!

Torkomon akadt a falat – mondjuk, amikor nem tudjuk lenyelni az ételt. A kenyér egyetlen morzsája is félrecsúszhat, fuldokolhatunk tőle. Vajon a zenében mi a falat? És létezik-e morzsa?

A zenében a legfontosabb a folyamat. Lehet, hogy egy-egy pillanat: egy akkord, egy szép hangszín megragad, de a zene időben halad előre, mint a történet. Rácsodálkozhatunk Hófehérke szépségére, elmosolyodhatunk a törpék bumfordi mozdulatain, mondatain, de az a fontos, hogy mi történik, amikor Hófehérke beleharap az almába. A zenében minden hang a következő hangokat, minden ütem az azt követőket szolgálja.

Beszédünk legkisebb értelmes része a szó. A zenében a legkisebb értelmezhető rész a motívum. A motívumok állnak össze témává, azokból keletkeznek a nagyobb formai egységek. A motívumot nevezném tehát falatnak. De például a reklámok alatt sokszor csak motívumtöredékek, rosszabb esetben megcsonkított motívumok hallhatók. Olyankor érzem, hogy torkomon akad a morzsa.

Az emberek nem mindig figyelmesen hallgatnak zenét. Ha figyelmetlenül hallgatjuk a híreket a televízióban vagy a barátunkkal beszélgetve gondolatban elkalandozunk, töredékesen kerül hozzánk az információ, esetleg fontos részletek kimaradnak, és így nem értjük, vagy félreértjük, mi történt. Azután butaságot kérdezünk, amiből kiderül, máshol járt az eszünk. A barátunk megsértődik – a zene nem. Nem is tudjuk a zene tudomására hozni, hogy nem figyeltük, és ezzel csak mi veszítünk.

Filmekben, színházban kísérőzene kapcsolódik a cselekményhez. Ha valaki fáradtan hazatér, gyakran azért kapcsol be egy kellemes, esetleg ismerős muzsikát, hogy a pihenés háttereként szolgáljon. Egy zenész azonban nem tud háttérzenét hallgatni, mert nyomban úgy figyel rá, mintha valaki fontosat mondana neki.

Persze sokan hallgatnak körülöttük zsongó muzsikát, például úgynevezett asztali zenét. Ilyenkor elsősorban vacsorázni ülünk le, közben beszélgetünk, tehát társaink szavára figyelünk. Régen a kor nagy zeneszerzői is írtak asztali zenéket. Ezek emlékeztettek a komolyzenére, hiszen a barokkban (16–18. század), a klasszikában (18–19. század) a szórakoztató zenéket is ugyanazok a mesterek írták, akik a szonátákat, szimfóniákat, s ugyanazzal a mesterségbeli igényességgel. De az arisztokraták, később a nagypolgárok ugyanúgy vacsoráztak, a combra, a májra, a halra, no meg a borokra, pezsgőkre figyelve, és persze egymás szavára, így a zene legtöbb falatját már nem tudták befogadni. Aki ilyen célú zenét írt, tudta, hogy milyen körülmények között hangzik majd el.

A komolyzene változó szerepét jól érzékelteti egy ismert anekdota. Liszt Ferenc az orosz cárnak zongorázott Szentpéterváron, és játéka közben a cár beszélgetni kezdett. Liszt abbahagyta a zenélést. A cár értetlenkedve, kissé sértetten kérdezte, miért tette ezt. „Mert nem szabad zongorázni, ha a cár beszél!” – hangzott az önérzetes, gunyoros válasz.