TARÉJ SZELEMEN

Egyszer volt, hol nem volt, ahol a Duna is csak hétfőn folyt, élt egy rettentő nagy sárkány. Amerre ment, fényes feketére kormozta még az eget is. Láng csapkodott az orrlikából, irtóztató bűz párállott hatalmas szájából.

− Jaj − nyögött a föld alatta.

− Végünk van − sóhajtoztak az erdők.

Felperzselte a mezőt, felforralta a vizeket, égett a nyomában falu is, város is.

Történt egyszer, hogy a sárkány szemet vetett egy kis falura. Úgy hívták, hogy Alsószentmárton. No, ott lakott Balog Olivér. Kicsi fiú volt még, mosolygós, mint a kerek alma, barna, mint a frissen sült cipó. Hanem ez az Olivér se almát, se cipót nem látott a héten, mert olyan szegény volt, mint a templom egere. Nem volt neki se kenyere, se cipője, de még édesanyja se volt, aki megsimogatta volna esténként a kócos feje búbját, hogy: „aludjál már szépen, Balog Olivér, hadd mondok egy mesét a legkisebb királyfiról”.

Hanem a sárkány hírét vette Alsószentmár-tonnak, s akkora határtalan vágy támadt utána szörnyűre dagadt szívében − mert hát a gonoszság felpuffasztotta, mint a vizes zsemlét −, hogy menten meg is indult felemészteni. Úgy vonszolta ormótlan testét, mint a horvátországi nagyhegyet.

Vonult, csak vonult, mint a háború.

Hej, sírni kezdett Balog Olivér, mert féltette nagyon a falujukat.

− Minek a sárkánynak az én kicsi házam − gondolta −, mikor akkora földje van, hogy három megye kiférne belőle? S van a földjén kastély, száztornyú palota, a kertjében színes kulipintyók, a garázsaiban autók százával, opál, metál, aranyló, meggypiros, egyik széles, másik fényes; gyöngyökkel kirakott medencéi, habfehér bőrű királykisasszonyai, akik tejszínhabos süteményt esznek reggelire márványasztalon!

Elsírta magát Balog Olivér, mikor erre gondolt, el bizony!

Jött már akkor a sárkány, árkot szántott iszonyú farka a szentmártoni határban.

Volt Olivérék házának tetején egy módfelett erős gerenda, amit még az öreg Balog bá’ hasított ki egy akkora szál fenyőből, mint a pécsi templomtorony. Neve is volt annak a nagygerendának, úgy hívták, hogy Taréj Szelemen. Hát, ahogy közeledett a sárkány, belerecsegtek-ropogtak a házak, dőltek a falak, megroppantak ajtók, ablakok. A sárkány csak rápöccintett a tetőkre, összeroskadtak a fedélszékek, mint az öregasszonyok. Balog Olivérék háza tetejét is megfújta, szállt a szélben gerenda, viharléc, deszka, palló, oszlop, dúc, szarufa, hónaljfa, könyökfa, minden, mint a pitypang bóbitája. Zokogott, reszketett szegény Balog Olivér.

(A folytatás a nyári számban olvasható)