TESTVÉRZENÉK

Egy alkotó művei egymás testvérei, hiszen közös a „szülőjük”. Persze az író, festő, zeneszerző vagy akár szobrász, építész alkot egymástól nagyon eltérő stílusú, tartalmú, egymással nehezen rokonítható vagy talán ellentétes szelleműnek nevezhető műveket is. De olyat, akinek nincsenek egymással „testvéri” kapcsolatban álló alkotásai, nem találunk. Amikor egy mondatot elmondunk, a szavak egymásba kapaszkodnak. Nem is elkülönítve ejtjük ki őket, hanem a gondolat értelméhez igazítva a hangsúlyokat. Egy művész életműve is ilyen „mondatokból” áll: alkotásai a „szavak”. Leginkább a festőknél fordul elő, hogy azonos képet máshogyan színezve, árnyalva, alakjait kicsit megváltoztatva több változatot is elkészítenek. Kísérleteznek, hogy a majdnem ugyanaz miként tud más lenni.

A zeneszerzők művei többféleképpen is rokonok. Ludwig van Beethoven (ejtsd: ludvig fan bétóven) legismertebb témája a Kilencedik szimfónia Örömódája. Ám annak dallama nem ott tűnik föl először. Több művében is ráismerhetünk előzményeire, legközelebbről a Karfantáziában, ami másfél évtizeddel korábban készült. A Kilencedik e műfajban az első, amelyben szólóénekesek és kórus is társulnak a zenekarhoz. A Karfantáziában is szerepel énekkar, s amit énekel, nagyon keresi azt az egyszerű, tiszta indulóhangot, amelyet majd Friedrich Schiller (ejtsd: fridrih siller) költeménye segít megszületni. Még a két mű formája is hasonló: mindkettő variációkból (változatokból) építkezik, amelyek a téma – egyszerűbben mondva: a dallam – sokféle arcát mutatják meg.

Akadnak művek, amelyeket a zeneszerző többféle változatban komponál meg. Kodály Zoltán a Székely keserves népdalból az 1910-es években a Hét zongoradarab egyikét faragta, majd 1934-ben vegyes karon (amiben nők és férfiak egyaránt énekelnek) is megzendítette. Faragta és megzendítette – nem öncélúan játszom az igékkel. A kétperces zongoraműben ugyanis megfaragja a dallamot: hangulatkeltően megváltoztatja, másra cseréli egyes hangjait, s a hangszer adta tág hangzáslehetőséget is gazdagon kihasználja. A kórusműben pedig a keserves dallamát az énekkar megannyi színét felvillantva, érzékletesen mutatja föl.

(A folytatás a 2017/37 számban olvasható.)