A SZAPORODÁS SZERVE

A mindennapi életben a virágról sok minden eszünkbe juthat: szeretettel átnyújtott virágcsokor, illat, egy Virág nevű lány, sokféle címer, az iskolai ballagás díszítése, de még a mondás is, hogy valaki „élete virágjában” van vagy virágnyelven beszél. Az élőlényekkel foglalkozó tudomány, a biológia szótárában azonban a virág csak bizonyos növények egyik szervét jelenti: a szaporodás szervét.

Két-háromszáz millió évvel ezelőtt a növényeknek nem volt ilyen szervük. Akkor még nem voltak ivarok, rájuk nézve nem volt értelme annak, hogy melyik hím-ivarú (fiú) és melyik a nő-ivarú (lány). De akkor hogyan szaporodtak? Ivartalan úton. A kertben terjedő borostyán is ezt teszi: növeszt egy hosszú ágat, s ahol az érintkezik a talajjal, ott legyökerezik, és onnantól
az a rész már önálló, másik növénynek is tekinthető.

Az ivartalan szaporodás egyszerűbb, mint az ivaros és az így keletkezett utódok mind egyformák. Az ivaros szaporodás esetében a hímivarsejt és a petesejt találkozik és egyesül, ez a megtermékenyítés. Nagy előnye, hogy mivel két különböző egyed utódjáról van szó, és a véletlenen is múlik, hogy melyikük melyik tulajdonságait örökíti és melyeket nem, az utódok között kisebb-nagyobb különbségek lehetnek.

Ezt magunkon is tapasztalhatjuk. Ha valamelyik utód jobban viseli egy körülmény megváltozását, testvéreinél nagyobb esélye lesz, hogy utódokat hagyjon maga után és
azok révén továbbörökítse szerencsés tulajdonságát. A fajok évmilliós fejlődése szempontjából tehát az ivaros szaporodás előnyösebb, mint az ivartalan.

Az ivaros szaporodás kulcs-kérdése, hogy a hímivarsejteknek el kell jutniuk a petesejtekhez.
A növények esetében ez azt jelenti, hogy a virág porzóiban termelődő virágpornak (amely tartalmazza a hímivarsejtet) el kell jutnia a bibéhez, amelynek tövében ott a petesejt
(a nőivarsejt). Egyszerű a helyzet, ha ugyanabban a virágban van porzó is, bibe is, vagyis kétivarú a virág: a portokból kihulló virágpor (más néven pollen) szinte már rajta is van a bibén. Sok növényfajnál ez az önbeporzás biztonságosan működik. Viszont így alig érvényesül az ivaros szaporodás előnye, hiszen ilyenkor a két ivarsejt közel egyforma tulajdonságokat örökít tovább.

Az ivaros szaporodás előnye akkor érvényesül, ha a virág bibéjére egy másik, akár távoli növény pollenje érkezik. Sok növényfaj ezt a feladatot a szélre bízza, ám ennek nagy ára van. Irdatlan sok pollent kell gyártani és szélnek ereszteni, hiszen nagyon kicsi az esélye, hogy egy pollen éppen a másik, távoli virág bibéjén landol. A porszemek legnagyobb része kárba vész, a gazdanövény sok anyagot és energiát pazarol el.

Ezért volt óriási fejlődési lépés még a dinoszauruszok korában a rovar beporzás megjelenése, hogy a virágos növények és a rovarok együttműködnek. Kifejlődtek olyan repülő rovarok, amelyek rákaptak a virágos növények tápanyagban gazdag pollenjére, de miközben fogyasztották, akaratlanul is elvitték a szőreikbe tapadt virágport egy másik növény bibéjéhez. Ennek a növénynek tehát előnyös volt, hogy rendszeresen látogatta egy rovar.

A nektárt gyűjtő, virágport szállító rovarok közül mindenki ismeri a házi (mézelő) méhet. Mellette vadon élő méhfajok tucatjai vesznek még részt a vadvirágok és a termesztett növények beporzásában. Ilyen például a házi méhnél kisebb, nem csípő és nem családokban élő szabóméh, faliméh, bányászméh, karcsúméh, gatyásméh és a jóval nagyobb, csak végső esetben szúró, föld alatt fészkelő poszméhek (dongók).

Gyümölcsfáink egyik legfontosabb beporzói a faliméhek. Kertészek és természetvédők rovarhoteleket helyeznek ki számukra, ahol különböző csövekbe, nádszálakba, fatörzsdarabba fúrt üregekbe tudnak fészkelni. A nőstény faliméh virágport és nektárt hord a csövecskébe, arra lerak egy petét, majd sárral lefalazza a kis cellát. Ugyanoda (a lefalazás elé) megint hord nektárt és virágport, s arra ismét lerak egy petét. S így tovább. Ugyanabban a csőben, egymás mögötti rekeszekben több kis pete is fejlődik. Amikor kikelnek a petékből a lárvák, az odakészített táplálék felhasználásával fejlődnek, növekszenek, majd bebábozódnak. A bábból kibújó, kifejlett faliméhek kirágják magukat, kiröpülnek, párzanak, a megtermékenyített nőstények alkalmas fészkelő helyet keresnek, s a kör kezdődik elölről.

Amikor a nőstény vadméh gyűjti a virágport és a nektárt, hogy lerakhassa a petéit, ezrével látogatja a virágzó növényeket; testére tapadva hozza-viszi a pollenszemeket egyik virágról a másikra, és nektárszívás közben akaratlanul is rádörzsöli a bibére, vagyis elvégzi a beporzást. A hímivarsejt egyesül az ott lévő petesejttel, elindul a gazdanövény virágjában a mag fejlődése, amely már a következő növény teste.