A kisfiú, a papagáj és a papírsárkány

Peti nem tudta volna megmondani, mikor érezte először, hogy Pityu, a papagája a legjobb barátja. Pedig akadtak más barátai is, nem volt ő magányos. De – talán azon a napon, amikor a madár először szállt a vállára – különleges kötelék alakult ki közöttük. Meglehet, akkor történt, amikor Pityu először szólt hozzá emberi hanghoz hasonló, rekedtes kedvességgel. Netán amikor rájött, hogy a madár nemcsak rikoltozni tud, hanem figyelni is. Mert a papagáj figyelt. Mindig. Ha Peti beszélt hozzá, félrebillentette a fejét, és hallgatta. Ha a fiú nevetett, verdesett egy keveset a szárnyával. Ha Peti szomorú volt, csöndben maradt, aztán óvatosan megcsipkedte az ujja végét. Pityu a kisfiú minden rezdülését értette, érezte és mindegyikre pontosan úgy reagált, ahogyan arra Petinek szüksége volt. Ilyet Peti emberektől sosem tapasztalt. Az emberek mindig egy kicsit jobban figyeltek magukra, mint bármi másra.

A papagájnak zöld volt a tolla, pirosas a csőre, a szemét pedig okuláréra emlékeztető karika szegélyezte. A tekintete: mintha állandóan rácsodálkozna a világra, de azért nem különösebben lepődne meg rajta. Mivel éjjelre a kisfiú nyitva hagyta a kalitkája ajtaját, reggelenként mindig Peti ágyának támlájára mászott, néha leugrott mellé a párnára és finoman megcsípte a fülét. Délutánonként, miután a kisfiú hazaért az iskolából, a függönyrúdon gubbasztott, este meg az etetője mellett illegette magát benn, a kalitkájában. Peti apja úgy vélte, hiú jószág.
Az anyja inkább elevennek tartotta. Peti szerint egyszerűen csak a legjobb barátja, s ez neki épp elég magyarázat volt mindenre.

Egy kora délután aztán Peti édesanyja ablakot nyitott, hogy friss levegő jöhessen be a lakásba. Az ilyesmi rendes családokban sűrűn előfordul. Pityu kalitkájának ajtaja azonban résnyire nyitva állt. A madár kilépett rajta, s előbb csak közelebb lépett a párkányhoz. Aztán nyújtózott egyet. Aztán megrázta magát. Aztán, mintha valami hirtelen eszébe jutna, kiröppent az ablakon.

Peti éppen akkor ért haza az iskolából, látta, ahogy a papagáj elrepül. Rohant utána, mintha utolérhetné. Fölnézett a diófára, a kerítésre, a villanydrótra, a szomszéd ereszére. A papagáj sehol. Csak az égboltot látta, de az mindig mindenütt ott van, és ezúttal nem sokat segített.

– Látjátok? – kérdezte kétségbeesve a szüleit. – Elment.

– Jaj, nagyon sajnálom – sápítozott édesanya. – Nem vettem észre, hogy nem zártuk be rendesen…

– Majd visszajön – próbálta vigasztalni apa. – Olyan jóban vagytok, biztosan visszajön!

Peti aznap estig kereste. Kereste másnap is. Benézett minden nyitott ablakon, benézett minden bokor alá, figyelte az összes rikoltozó madarat, kérdezgette őket, de a verebeket nem sikerült szóra bírni, akárhogy igyekezett. Esténként odaült az ablakhoz, onnan nézte az üres kalitkát. Úgy bámulta, mintha az üresség egyszer csak, ha elég könyörögve nézi, visszaadhatná, amit elvett. De az üresség sosem ilyen készséges.

Egyetlen vigasza maradt: a papírsárkánya. Nem mai darab, a sarkai itt-ott elrongyolódtak, a farkincájáról két szalag már réges-rég leszakadt, de repülni azért még tudott. Sőt, apa szerint éppen azért tudott annyira szépen repülni, mert nem volt tökéletes. A szél kiismerte a papírsárkányt, a sárkány pedig kiismerte a szelet. Peti legalábbis így gondolta, s mivel nem akadt senki, aki ezt teljes bizonyossággal cáfolta, ez lett az igazság.

Miközben eregette a sárkányt, folyvást a papagájról mesélt neki. Talán ezért lankadhatott a figyelme, talán más okból, mindenesetre egyszer a papírsárkány zsinórja megfeszült, s Peti nem elég gyorsan lazított rajta: úgy pattant el, akár a gitárhúr. És a sárkányt elragadta a szél.

A fiú végképp maga alá került. Napokig alig evett, alig beszélt, iskolába se ment, csak feküdt otthon, az ágyában, mint aki mindent elveszített. A szülei igyekeztek vigasztalni, de minden próbálkozás hiábavalónak bizonyult. Peti úgy érezte, a legjobb barátai elárulták.

Egy este, szürkületkor azonban arra lett figyelmes, hogy megkocogtatja valami az ablakot. Először nem törődött vele, de mivel makacsul folytatódott a kocogtatás, odament, és kinyitotta. A párkányon a papírsárkánya feküdt, megtépve, porosan, már csak egy negyed farkincával, de kétségkívül az ő sárkánya. És a hátán, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, ott illegette magát Pityu, a papagáj.

– Megjöttetek! – kiáltott föl Peti boldogan, mire a papagáj rikkantott egyet, s a vállára szállt, míg a papírsárkány, lévén papírból és száj nélkül, bölcsen hallgatott. Ha lett volna szája, azért bizonyosan elmondja, hogy Pityu magától is vissza akart térni, de fogságba ejtette egy galambász, aki rossz néven vette, hogy beleevett díjnyertes postagalambjai tálkájába, ezért el akarta adni egy állatkereskedőnek. A sárkány az üres galambdúcból szabadította ki, ahová bezárták. A kiszabadítás közben veszett oda a maradék fél farkincájának a fele…

Peti óvatosan magához szorította a madarát, azután a papírsárkányát is, már amennyire egy papírsárkányt meg lehet ölelni, közben önfeledten kiabált.

A szülei berontottak a szobába, hogy megnézzék, mi történt, s anya menten sírva fakadt, apa meg csak köhécselt, és az ablakon bámult kifelé, mintha odakint valami szokatlant látna.

Később Peti sokszor eltűnődött, hogyan találhatta meg és miként hozhatta vissza a papírsárkány a papagájt. És hogy Pityu miért nem tért haza magától. Végül mindig arra jutott, hogy ez alighanem titok. Esetleg csoda.

Alighanem csoda, zárta le végül magában az ügyet. Pityu bólogatott. A papírsárkány hallgatott.

Mesemondó | Horgas Judit