A szárnyas malac

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy repülő kismalac, Turcsi, aki napok óta nem evett. Ide-oda cikázott az égen, mígnem az égig érő paszuly tetején észrevett egy palotát. Berepült az ablakon és megkereste a vár urát, a hétfejű sárkányt. Éppen aludt. Turcsi rászállt a fel-le emelkedő hasára, és röfögött.

– Jó napot! Nincs itt valami eleség?

A sárkány ijedtében felugrott, aztán látta, hogy csak egy malaccal van dolga.

– Mindjárt te leszel az! – kiáltott.

– Akkor inkább én eszlek meg téged! – feleselt a kismalac.

– Mit beszélsz, vakarcs? – hahotázott a sárkány, és Turcsi után kapott.

Turcsi persze nem hagyta magát. Ahányszor a vár ura elkapta volna, felrepült. Végül a sárkány feladta a fogócskát, Turcsi pedig kirepült az ablakon.

Odakint óriási esőfelhők gyülekeztek. Hirtelen az egyikből kirepült egy csapat szárnyas ló, a pegazusok. Ám a kismalac nem ijedt meg – őket is meg akarta enni.

– Állj el az útból, vagy eltapos a ménesünk – figyelmeztette egyikük, majd faképnél hagyták.

Erre Turcsi mérgében a viharfelhőre kiáltott:

– Akkor felfallak téged!

– Ha olyan éhes vagy, egyél villámot! – nevetett a felhő, és odacsapott.

– Juj, nem akarok meghalni! – ijedt meg a kismalac. – A sárkány malacsültet akart belőlem csinálni, a pegazusok eltapostak volna, te meg lövöldözöl!

– Elég ebből, csak rosszalkodsz a felhők között! – mondta komoran a viharfelhő, és ledobta a malacot az égről, az Üveghegy közelébe.

A malac egy földútra pottyant.

– Jaj, jaj, fáj minden tagom – siránkozott, de feltápászkodott. Végre meglátott egy táblát: Ezüstpatkó Farm.

– Nocsak, ez ám a nekem való hely! – örvendezett.

Bement, és egyenesen a malacokhoz lépdelt. Ugyanolyanok voltak, mint ő, csak éppen nem volt szárnyuk. Vályú fölé hajoltak, és ropogtattak valamit. Turcsi megkérdezte, mit esznek.

– Moslék, de a kukoricát is szeretjük – mondta az egyik koca.

Turcsi megkóstolta, aztán fintorgott.

– Fúj, ez nem szárnyas malacoknak való!

Odament a tyúkokhoz, akiknek szárnyuk volt, akárcsak neki. Valamit csipegettek a földről. Turcsi megkérdezte, mi az.

– Búza, árpa, kukorica – magyarázta az egyik tyúk.

– Fúj, ez madaraknak való étel, nem szárnyas malacoknak! Jaj nekem, éhen fogok halni! – panaszkodott.

– Látogasd meg a kurta farkú malacot, ott túr az Üveghegy lábánál! – javasolta a tyúk. – Hátha ő tudja, mi a jó egy ilyen fura malacnak!

Turcsi elment hát a kurta farkú malachoz, és megkérdezte, mit eszik.

– Sárkányvirág gumót.

Turcsi is túrt magának egyet, és megállapította, hogy az bizony pont az ínyére való! Ott maradt hát ő is a kurta farkúval.

S hogy ettől mi változott a világban? Nos, innentől minden mese úgy kezdődött, hogy egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú és a szárnyas kismalac túr.

Mesemondó | Horgas Judit