Mese a kislányról, aki a réten szaladt

Pántlika alig múlt tízéves, arca szeplős, szeme kék, és a térdén hatalmas folt díszeleg. Afféle fűben térdeplő folt, tudjátok, amelyet észre sem veszünk napközben, s az esti fürdésnél boldogan lehet sikálni, emlékezve a hempergésekre, és a bogarakat vizsgáló ámulatra. Akad azokban a foltokban egy csipetnyi pitypangsárga, egy falatnyi kutyatej, egy kence vakondtúrás, egy lehelet pipacspiros derű, némi akácvirág-illat és az égbolt egy apró darabkája a közepén. Pántlikát úgy képzelheted el, mint a békét. Avagy a békét képzelhetjük olyannak, mint ezt a kislányt? Ott játszik most is a réten, szöcskét kerget és kacag. Kacagásának hosszú, göndör fürtjei csiklandozzák a morcos öreg királyok orrát. A morcos öreg királyok ilyenkor fordulnak egyet az ágyban, és a régi időkre emlékezve megenyhülnek kissé. „Ó, jaj, de szép, ó, jaj, de jóleső!” – mondják, és életre kel bennük a megenyhülés. Hogy az öreg királyok miért váltak öreg korukra morcossá, azt nem tudom, talán a túl sok bitófára küldött szegénylegény emléke teszi, az arany csábítása, vagy csak a vállukra nehezedő felelősség súlya – tényleg nem tudom. Mindenesetre mindent maguknak akartak. És nézd csak, most is felülnek az ágyukon, csoszognak, összegyűlnek tanácskozásra, és Pántlika könnyű táncát nézik morcosan. Hosszú asztalnál ülnek, villásreggelit esznek, habzó koktélt kortyolnak hozzá, úgy tanácskoznak, mert mégiscsak tudni kell, mégiscsak el kell dönteni, kié az a kacagó gyermek, aki felébresztette lelkükben az emlékeket.

Az enyém, gondolják, és bólogatnak hozzá. Az enyém bizony, mormogják az asztalra rakott mikrofonokba, és ilyenkor egy-egy
új barázdát szánt arcukra a konokság. A villásreggeli után összegyűlnek a királyok felhőteraszán, hogy kihirdessék az ítéletet. Hangjuk dörgés, szavuk parancs, nincs ember, ki meg ne remegne tőle, hisz ők az urak. Szélvész, mondja a Szélkirály, az én lányom. Napfény, büszkélkedik az Égbolt gazdag császára, az én lányom. Hajtás, friss és üde, dörmögi a Kérges Fák királya, csakis az én lányom lehet. Fűszál, suttogja a Rét királya, ki másé lenne, az én lányom. Nyüzsgő nyugtalanság, vágja rá a Városok királya, száguldó fontoskodás! Ugyan már, vonja össze szemöldökét Dél király, hiszen ő kánikula, én teremtettem. Jégvirág! – így az Északi Szél királya. Esti sóhaj, lámpafény, ágál a Hold királya, tisztaság, érvel a Patyolatkirály, huncutság, vinnyog Bolondéria uralkodója, az én lányom, csakis az enyém! Az enyém, az enyém, kiabálják, és mérgesen egymáshoz vágják az országalmákat. A lányka meg csak nézi őket. Bolondok, kacag feléjük, az én apám a városban lakik, és egyszerű kovács.

Így történt. A királyokban tótágast állt a méreg, nyúlkálni kezdtek a lányka felé, de Pántlika fürgén kitért a ráncos kezek elől. Úgysem tudtok elkapni, nevetett, és hazaszaladt, mert ebédidő volt már.

mesemondó | Horgas Judit