Magkaland

Barni kapitány a térdén könyökölve nézett végig a zöld testű hajó legénységén.

– Felfedezők! Készen álltok? – harsogta.

– Igen, kapitány! – felelte több tucat hang.

A fekete egyenruhás ifjak az asztalon elterülő piros színű, ragadós óceán előtt sorakoztak.

– Helyes! A cél Anya veteményeskertje!

Barni nekiállt bemelegíteni: egyenként átmozgatta az ujjait. Lehajolt az asztal széléhez, egyik szemét becsukta, célzott… és messzire pöckölte az első magocskát. Az eltökélt magfiú karját a testéhez szorította, hogy csökkentse a légellenállást, és suhant, suhant, majd nagyot csobbant a veteményes előtti pocsolyában.

– Majdnem – állapította meg Barni, majd újra felmérte a távolságot, összpontosított, és lőtt.

A következő magocska magas ívben repült, és egyenesen a veteményes közepébe érkezett. A kapitány ujjongásban tört ki, majd a helyes technikára rálelve egymás után pöccintette célba a felfedezőket. A siker-szériát Anya hangja törte meg:

– Barni, gyere egy kicsit!

A kisfiú sóhajtva felállt és bement a házba. Az asztalon maradt magok egy darabig dermedten néztek utána, aztán ahogy Barni alakja eltűnt a szemük elől, hatalmas hangzavar támad.

– Mi lesz, ha nem jön vissza? – kérdezte sápadtan Magnusz.

– A kapitány sosem felejtene itt minket – nyugtatta Magor.

– Dehát védtelenek vagyunk! Bármikor lecsaphat ránk egy madár, belénk haraphat egy édesszájú darázs – rémüldözött tovább Magnusz.

– Igaza van – szólt közbe Magdó. – Menjünk el mi magunk.

– Micsoda? Mi nem szoktunk csak úgy sétálgatni – rebegték a többiek.

– Pedig hallhattátok Barni kapitányt, felfedezők vagyunk. Én indulok – mondta Magdó.

– Hogy jutsz le ilyen magasról? – szólt utána Magor.

– Lecsúszom – jelentette ki a maglányka, és leszánkázott az asztal lábán. Miután látták, hogy épségben leért, a többiek is követték.

Az előttük lévő útszakasz lejtett kicsit.

– Talán le tudunk gurulni – gondolkozott hangosan Magdó –, keressetek valami gömbölyűt!

Egy lehullott levél alatt Magnusz kerek, fehér csigaházat talált. Először bekopogott az oldalán, aztán bekukkantott a belsejébe, hogy meggyőződjön róla, nem lakik benne senki. A magok az útra vonszolták a csigaházat, és helyet foglaltak. Magor kívülről meglökte őket, majd beugrott melléjük.

– Működííík! – kiáltották, miközben szélsebesen gurultak.

Hamarosan elérték a vízbe pottyant Magdánt.

– Tarts ki! – kiáltotta Magdó, és a lábát kinyújtva lefékezte a csigaházat. A járművet az oldalára fektetve leparkolták, aztán a pocsolyához húztak egy kéregdarabkát. Magdán megkapaszkodott a kéregben, a többi magocska pedig minden erejét bevetve a partra húzta.

Gurultak tovább a csigaexpresszel, ameddig bele nem ütköztek a veteményest szegélyező padkába. Mind felnéztek az utolsó akadályra.

– Ha idáig eljutottunk, menni fog ez is! Mindjárt ott vagyunk! – biztatta a csapatot Magdó, miközben próbálta kitalálni, hogyan másszanak fel. – Állhatnánk egymás vállára…, nem, akkor az utolsó hátramarad.

– Megpróbálhatnánk a gombákat – javasolta halkan Magnusz. – Ruganyosnak tűnnek.

A gombakalapok olyanok voltak, mint sok kis trambulin – a magok egyikről a másikra ugrálva átjutottak a túloldalra.

– Itt vagyunk! – Magdó büszkén végig-nézett új otthonukon.

Amikor Barni visszatért az asztalhoz, csodálkozva látta, hogy eltűntek a magok.
A rejtélyre sokáig nem is derült fény – amíg egy reggel Magdó és a többiek csodaszép zöld hajtásként köszöntek rá a kisfiúra.

mesemondó | Horgas Judit